Főoldal Filmek Mi a Marvel Studios titka, hogyan készül egy Marvel-film forgatókönyve?
Filmek

Mi a Marvel Studios titka, hogyan készül egy Marvel-film forgatókönyve?

Valószínűleg többekben felmerült már a kérdés, a forgatókönyvírók hogyan állnak neki egy Marvel-film vázlatának.

896
Marvel Studios

Valószínűleg többekben felmerült már a kérdés, a forgatókönyvírók hogyan állnak neki egy Marvel-film vázlatának.

Általánosságban valamiért elterjedt az a nézet, hogy ha egy filmen több mint egy különböző alkotó dolgozott, akkor az csak is rosszat jelenthet – széthúzásról, darabosságról árulkodik, így ne számítsunk semmi jóra. Az igazság azonban sokkal gyakorlatiasabb. Minden egyes filmnek eltérő alkotási folyamatra van szüksége, és sokszor egy-egy művész elgondolása, munkája nem elég ahhoz, hogy maradandó, vagy éppen működőképes alkotás születhessen. Az egyik legjobb példa erre Joel Schumacher 1987-es kult-klasszikusa, a Az elveszett fiúk: az első, szinte teljesen más koncepciójú forgatókönyv rengeteg revízión esett át, és így érte el végül azt a receptet, amit ma mindannyian ismerünk. 

De mégis mi az a metódus, amivel ezek a filmek íródnak, és ami szinte biztosan sikert hoz, különösképpen az olyan alkotások esetében, mint a Marvel-stúdió mozijai. A Bosszúállók kalandjait már több, mint húsz epizód óta regélő sorozat mindig képes megújulni, és átlépni azt a bizonyos egymilliárdos (valójában majdnem a hármat is) bevételi határt, amit éveken keresztül az Avatar tartott. A “titok” nem rejteget semmilyen varázslatot – mint ahogyan a filmipar minden egyes aspektusában, úgy itt is praktikus döntésekről van szó.

Egy film írói folyamata, bár nem kizárólagosan, de mindig attól függ, hogy mennyi pénzt ölnek bele a finanszírozó egyesületek/cégek, és hogy milyen bevételt várnak el tőle. Egy művészibb jellegű, kis költségvetésű filmnél az alkotó természetesen jóval nagyobb szabadságot kap. Bár itt sem törvényszerűen jellemző az egy, vagy éppen két író, azért mégiscsak jóval kevesebb feltételnek kell megfelelni. Így jöhetett létre Todd Phillipstől a Joker, aki már a kezdetektől úgy állt hozzá a filmhez, mint egy egészen apró mozihoz, ezzel is kikerülve a rajongói keménymagot, minimalizálva a pénzügyi kockázatot. Így a fejesek különösebb beleszólása nélkül, majdnem teljes szabadsággal alkothatott, ami a végeredményen meg is látszott – a Joker díjakat díjakra halmozott, és a legvégén még a producerek is elégedettek lehettek, hiszen a mozi óriási összegeket keresett, különösképpen a ráköltött mennyiség fényében. Felmerül a kérdés, hogy miért is hozott ennyit a mozi: vajon a brand vitte el a filmet, vagy éppen a tény, hogy Phillips azt csinálhatott, amit akar, és nem vette hülyére a közönséget?

Joker

Magától értetődő módon nagyobb film nagyobb kockázatot, és így nagyobb kontrollt hoz magával. Ha egy-egy stúdió százmilliókat költ egy filmre, akkor valamilyen szinten szeretné megtartani a kontrollt, és komoly döntéseket hozni arra nézve, hogy hogyan is költik el azt az irdatlan mennyiségű pénzt. Így történhetnek meg olyan esetek, hogy egy-egy film forgatókönyvét akár még hatan is átnézhetik, átpofozhatják – ez vezetett Colin Trevorrow kirúgásához is, mert Kathleen Kennedy és a Lucasfilm más történetet szeretett volna lezárásnak. Nem minden esetben kell teljes átírásra gondolni, sokszor pusztán annyiról van szó, hogy kicsinosítják a dialógusokat, kigyomlálják a problémákat, vagy éppen egy hatásosabb befejezésen gondolkodnak – James Cameron a Terminátor: Sötét végzet dialógusait az Avatar folytatások filmezése után, éjszakánként vállalta, majd küldte a vázlatokat a rendezőnek. Egy olyan mozi esetében, amire milliónyi nézőt várnak, nagy a kockázat, így bármennyire is nem tetszik sokaknak, mindenképpen igyekezni kell arra, hogy a lehető legtöbb embernek megfelelhessenek az ilyesfajta alkotások. És ebben olyan jó a Marvel Studios, mert Kevin Feige az évtized alatt kiváló szakemberekből álló csapatot fogott közre, mindenki érti a dolgát, és bár voltak csetlőbotlások, az elmúlt produktumok mérföldekkel lekörözik az első fázis alkotásait.

James Cameron

Persze vannak kivételek. Olyan esetek, amikor egy-egy alkotó stílusára olyannyira ráéreztek a moziba járók, hogy bármit is hozzon össze az adott művész, milliók tolongnak majd a vetítésekre. Ilyen filmes Christopher Nolan, akiben szinte teljes mértékben megbízik a Warner Bros. stúdió, így ő az egyik olyan filmes a kevés közül ma Hollywoodban, aki rendelkezik a végső vágás jogával.

A Marvel Studios filmjei valahol a két véglet között helyezkednek el. Szükség van ugyanis arra, hogy egy ekkora léptékű vállalkozásnál valamiféle kontrollt gyakoroljanak a fejesek – jelen esetben a nagy tervező/szervező, Kevin Feige. Nem csak arról van szó, hogy oda kell figyelni, hogyan költik el a producerek pénzét, hanem arról is, hogy az univerzum filmjeit összekötő szálak mélyen húzódnak, s az erre való odafigyelést szimplán túlzás lenne elvárni minden egyes alkotótól. Feige-ék azonban tisztában vannak azzal, hogy (akárcsak a Joker esetében) egy művészi, egységes vízió képes beszippantani az embereket a moziba, és egy ekkora franchise esetében mindig szükség van arra, hogy valamilyen szinten változatossá tegyék a különféle projekteket. A Bosszúállók: Végjáték a The Infinity Saga csúcspontja volt, csaknem tíz éven keresztül építették a finálét, amire eddig még nem volt példa a filmtörténelemben, de most valami újra van szükség. Nem véletlen, hogy a Bosszúállókat picit nyugdíjazták, szeretett karaktereinktől búcsút vettünk, mert végtelenségig nem életképes a megszokott formáció, új szereplőkre van szükség. A 4. fázisban rengeteg új karaktert vonaltatnak fel, és akkor még nem beszéltünk az X-Menekről és a Fantasztikus Négyes szereplőiről, akik szintén belépnek majd ebben az univerzumba.

Bár hivatalosan ezeket a műhelytitkokat hétpecsétes titokként őrzik, azért a rendezők, írók sokszor elejtenek egy-egy információt a stúdió folyamatáról. Az elmondottak alapján a kettősség problémáját úgy oldják meg a stúdiónál, hogy minden egyes filmhez van egy borzasztóan leegyszerűsített “alap” forgatókönyvük – nevezzük ezt egy keretnek most -, amely a film legfontosabb eseményeit tartalmazza, közrefogja. Ennek a váznak mindenképpen benne kell lennie a végső műben. Azzal kapcsolatban azonban, hogy a fennmaradó részeket hogyan töltik ki a felbérelt művészek, az szinte teljes mértékben rajtuk múlik: műfaj, dialógusok, hangulat, szinte minden.

Azért, hogy ne legyen teljes a káosz, a stúdió igyekszik olyan, még fiatal, kezdő rendezőket és írókat felbérelni, akik már bizonyítottak valamivel, profiljuk illik a kiválasztott anyaghoz, de azért mégiscsak valamennyire lehet őket terelgetni, és elfogadják a kezdeti alapokat, amire majd építkezhetnek – legyen szó a Pókember rendezőről, Jon Wattsról, aki annak idején még az az iskolai ablakból szemlélte A csodálatos Pókember franchise filmezését. A Marvel-módszer meglehetősen sikeresnek bizonyult eddig, minden szempontból: a filmek magukért beszélnek, és a kevéssé ismert alkotók is lehetőséget kapnak arra, hogy beinduljon a karrierjük. Így kaphattak egy újabb esélyt a Russo-fivérek, vagy éppen Peyton Reed.

Pókember Russo

Persze nem minden esetben válik be a recept. Edgar Wright, aki meglehetősen markáns stílusú rendező, nem bírta a túlzott szigort, kicsit szűknek érezte a stúdiót, így otthagyta A Hangyát, amin akkor már több, mint egy évtizede dolgozott. Vagy a legutóbbi esetet is érdemes felhozni: Scott Derrickson végül nem vállalta a Doctor Strange folytatását, mivel összezördült a stúdióval a részleteken. Ilyenkor nem kell óriási drámát elképzelni – valószínűleg csak nem passzolt össze eléggé az elgondolásuk azzal kapcsolatban, hogy mi is legyen a végeredmény. Ez magyarázatot adhat arra is, hogy eddig miért nem vállalt el igazán nagy, tapasztalt rendező Marvel-mozit, ám azt is el lehet ismerni, hogy eléggé nagy nézetkülönbségeknek kell felmerülni ahhoz, hogy egy alkotó ne fogadjon el egy ilyen kiváló lehetőséget.

Persze a fent felsorolt példák pusztán általánosságban írnak a szituációról: ahány film, annyi példa. És aki igazán érdeklődik a téma iránt, annak javasolt jobban beleásni magát, hiszen egészen elképesztő történeteket lehet találni a Hollywoodi forgatókönyvírás viszontagságairól – az egyik legvadabb talán a Tango és Cash története, melynek poénját itt most inkább nem lőjük le. Egy azonban biztos: a Marvel Studios egy olyan receptet követ, amely eddig szinte biztos sikert hozott neki, és minden jel arra utal, hogy ez még a közeljövőben is így marad. Hogy aztán rendez-e majd Scorsese Marvel-filmet, az egyelőre a jövő rejtélye – de az eddigiek alapján erre nem sok esélyt látunk.

Szerző
Orosz Ferenc

Filmes újságíró, hazai és külföldi kiadványoknál egyaránt. Általában kritikákat közlök, valamint filmfesztiválokról tudósítok. Emellett filmesként is tevékenykedem, többnyire írói/rendezői pozícióban.

Szólj hozzá!

Közelgő események