a
FőoldalBRÉKINGKRITIKA: Star Wars II. rész – A klónok támadása

KRITIKA: Star Wars II. rész – A klónok támadása

A messzi-messzi galaxis legnagyobb harcát már nem a jedik és a sith-ek vívják egymással, hanem a klónok. Elkezdődött a klónok háborúja.

A legnagyobb Star Wars-fanokkal szinte lehetetlenség vitatkozni. Nem hiába terjedt el az a mondás, miszerint csak egy Star Wars-rajongó tudja tiszta szívéből utálni a Star Wars-filmeket. Az előzmény-trilógia előtt akkorára duzzadt a nézők elvárása, amit szinte lehetetlenség volt kielégíteni. 30 évnyi várakozás előzte meg az új részeket, és ennek megfelelően a Baljós Árnyak szépen meg is bukott a nézők szívében. Persze arról így visszatekintve már mindenki megfeledkezik, hogy a megnevezett film premierjén ugyanolyan lázas izgatottsággal vetették bele magukat a mozizásba, mint manapság az Ébredő Erő idején, és a tapsvihar legalább akkora volt (ahogyan ezt egy-két youtube videó is tanúsítja az internet előtti időkből). A Star Wars előzményfilmek leginkább annak köszönhetik gyűlöltségüket, hogy felnőtt gyerekek nézték meg őket, és ők is elfelejtették, milyen is volt megélni a klasszikus trilógiát még gyerekként; hogy az eredeti filmek is ugyanolyan “betegségektől” szenvednek, mint az előzmények; valamint nehéz azt beismerni, hogy gyermekfejjel, friss szemmel ugyanolyan erős ezen filmek hatása, mint a klasszikusoké. Korántsem tökéletes filmek, sőt – de a megítélésük erősen változik más nézőpont választása esetén. Javaslom tehát, hogy tekintsünk vissza újból most A klónok támadására, és próbáljuk meg friss szemmel nézni azt.

Az már most sem kérdés, hogy a Baljós Árnyak gyerekként teljesen levett a lábamról. Talán életem első moziélménye volt, hétévesen egy aprócska, nyíregyházi moziban, még a multiplex-korszak előtt. A fénykard-viadalok, a poénos Jar-Jar (igen, hétévesen még ő is poénos volt), az eszméletlen fogatverseny (ami mai szemmel már öregedett, de akkor úttörő látvánnyal bírt a Jurassic Park után szabadon, az ILM-nek köszönhetően), valamint az új, friss karakterek. Lucas bevezetett engem a Star Wars-világába, és innentől kezdve már szabadon készülhettem az új filmekre, valamint ismerhettem meg a régieket. A klónok támadása pontosan 3 évvel később került a moziba, amikor körülbelül 10 éves lehettem. A film számomra sokkal többet jelentett, mint szimpla mozit. Úgy, ahogy az első is mérföldkőnek számított az életemben, a másodiknak talán még nagyobb is volt a hatása. Ez volt ugyanis az első alkalom, amikor szülő nélkül mehettem moziba – s míg arra vártam, hogy egy olyan filmet kapok, mint az előző (habkönnyű kikapcsolódás), sok szempontból mellbe vágott az, amit láttam. Tízévesen, a tinédzserkor küszöbén a kedvenc karaktereimet láthattam felnőni, és kicsit abból is ízelítőt kaptam, ami rám vár majd később: Anakin szerelembe esik, bizony-bizony sokszor a sötét oldal is próbálja átcsábítani, és a történet nem mindig végződik úgy, ahogyan azt mi szeretnénk. Anakin viszonya Padmé-val már eleve kárhozott volt, s látni egy fiatal srácot, aki szembemegy mindazzal amit eddig mesterei tanítottak, hogy önmaga lehessen, vagy megélhessen egy olyan élményt, ami természetesnek kell hogy számítson, vagy a tény, hogy ezzel a nekünk és másoknak okozott károkért felelősséget kell vállalnunk, fiatal fejjel túlzottan súlyosnak bizonyultak. Nem voltam még erre felkészülve, de a film lassan, finoman vezetett be ezekbe a témákba, érzelmekbe. A saját, kényelmes világomban lehettem, amit az előző részben megismertem; viszont ezúttal olyan helyekre löktek, amit legmerészebb álmaimban sem mertem egy Star Wars-filmtől elvárni.

A film második fele aztán meghozta a várva-várt szórakozást is. Még a mozi legnagyobb utálói is elismerik, hogy a második epizód Geonosis-i csatája önmagáért beszél, és az egyik legjobb SW-jelenetek közé tartozik. Akárcsak a Birodalom visszavágban, a szereplőket szétválasztják, és a mozi közepétől nincs megállás egészen a tragikus fináléig, amikor Anakin önfejűségének hála elveszíti a karját, és sorsa valamelyest megpecsételődik ezzel. Igen, a szórakozás után a mozi még gondoskodott arról, hogy ne hagyjam el nyugodtan a széket: egy felvétel a készülő rohamosztagosokról, valamint Anakin és Padmé házasságáról. Ekkor még nem tudtam, ez mihez vezet majd, de éreztem, hogy valami rossz fog történni.

A klasszikus filmeket egy-két évig még nem láttam azután, és sajnos egyik volt iskolatársam le is lőtte számomra a nagy “én vagyok az apád” poént, mely az utolsó csepp volt a pohárban. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy Anakin Darth Vader-ré válik majd, mindazok után, amiket megélt, megéltünk. Azonosulni tudtam a karakterrel, hittem benne – ő viszont sajnos el kellett bukjon. A klasszikus filmeket aztán sikerült pótolnom, és az élmény annál intenzívebb volt. Tudtam, hogy mi mindennek az előzménye, még ha egy nagyon fontos kulcsmomentum hiányzott is az egyenletből.

Aztán ahogyan teltek az évek, és egyre többet és komolyabban foglalkoztam a filmekkel, sajnos észrevettem az előzményfilmek hibáit. A dialógusok sokszor borzasztóan fásultan vannak megírva, a történetvezetés nem éppen a leggördülékenyebb, és Hayden Christensen alakítása sokszor teljesen értékelhetetlen, még ha jobbá is válik a harmadik részre. Ha csak a Klónokról beszélünk, az első fele a filmnek nagyon nehezen indul be, és ha már itt tartunk, azt is meg tudom érteni, sokaknak miért szúr annyira szemet az a bizonyos szerelmi szál, és miért érzik idegennek a Star Wars összes többi részétől, világától. A CGI mintha egyes helyeken rosszabbul öregedett volna, mint a Baljós Árnyak esetében, és a végső kardpárbaj még a klasszikus trilógiával szemben is alulmarad, nemhogy az első részben látott akrobatikus őrülettől.

Sok eleme van a Klónok Támadásának, amik lehúzzák a filmet, és amik miatt nem tökéletes mozi. Sőt, sok esetben meglehetősen idegesítőek és frusztrálóak is. Számomra azonban mindig is egy különleges, kilógó film marad a Star Wars sorozatban. Talán azért, mert személyes élményeim kötődnek hozzá, talán azért, mert csak jókor láttam jó helyen. Azt viszont nem tudom elvitatni, hogy hiába láttam azóta már számtalanszor és vettem észre hibáit még annál is több alkalomkor, nem tudom nem szeretni a filmet. Benne van az a varázs, ahogyan kitépett anno a komfortzónámból, és valami sokkal sötétebb felé taszított, sokkal ijesztőbb felé. Hiszem, hogy valami olyasmit érezhettem, mint azok a kis srácok, akik anno az eredeti trilógián tapasztalták meg, hogy Darth Vader Luke apja – hiszen nem erről szól ez az egész sorozat? Ennek a sorsfordító mondatnak a jelentőségén, valamint kulturális teremtőerején? Miért annyira sikeresek ezek a filmek? Biztosan nem az űrpárbajok miatt. Hanem amiatt a kötődés, valamint érzelmi töltet miatt, amivel annyian tudunk azonosulni. Végül is ezek sem többek felturbózott, archaikus tündérmeséknél.

VÉGSZÓ

A klónok támadása egy korántsem tökéletes, azonban mai napig képes úgy elvarázsolni, mint annak idején. S ha sebészkéssel boncolnánk fel az öreg mozikat, biztos vagyok benne, hogy találnánk benne hasonló kivetnivalókat. Azonban ahelyett, hogy hibákat keresnénk imádott filmjeink között, én most azt javaslom, próbáljuk megtalálni a pozitívumokat a már annyi alkalommal szétszabdalt mozikban. A klónok támadása számomra egy olyan moziélmény marad, amire örökre emlékszem majd – a többi pedig nem igazán számít.

További Star Wars kritikák:

Star Wars I. rész: Baljós árnyak

Star Wars II. rész: A klónok támadása

Star Wars III. rész – A Sith-ek bosszúja

Star Wars IV. rész – Egy új remény

Star Wars V. rész – A Birodalom visszavág

Star Wars VI. rész – A Jedi visszatér

Star Wars: Az ébredő Erő

Star Wars: Az utolsó Jedik

8.6

Történet

9.0/10

Színészek

7.0/10

Rendezés

8.0/10

Hangulat

10.0/10

Látvány

9.0/10

PRO

  • Geonosis-i csata
  • Látvány
  • Komolyodó témák

KONTRA

  • Hayden Christensen
  • Fásult dialógusok
  • Döcögős történetvezetés
Megosztás:
Pontozd a cikket

<p>Filmes újságíró, hazai és külföldi kiadványoknál egyaránt. Általában kritikákat közlök, valamint filmfesztiválokról tudósítok. Emellett filmesként is tevékenykedem, többnyire írói/rendezői pozícióban.</p>