Sam Mendes a Bond-filmek után egy újabb akciófilmmel tér vissza. Ezúttal a filmművészeti szempontból meglehetősen elhanyagolt I. Világháborúba kalauzol bennünket. Kritika.
Érdekes lenne úgy megnézni az 1917-et, ha előtte három évvel ezelőtt nem hozott volna már Christopher Nolan számunkra egy Dunkirk-öt, ami nem csak az egyik legjobb háborús filmként vonulhatott be a köztudatba, de mind megközelítésében, mind stílusában is meglehetősen hasonló a jelen tárgyalt műhöz. Persze Sir Sam Mendes-ről nem beszélhetünk úgy, mint ócska másolgató iparosról, sőt, még úgy sem, mintha pusztán inspirációt vett volna Nolan filmjéből. A két mozi között viszont nem elhanyagolható a hasonlóság, így az összehasonlítás mindenképpen elkerülhetetlen, még akkor is, ha Mendes ezúttal a saját Dunkirk-jét szerette volna összehozni, személyes kötődésből adódó érzelmi töltettel kiegészítve. Mégis, talán ha valami ilyesmit nem láttunk volna már korábban, akkor jóval szívesebben üdvözölnénk egyébként ezt a valóban kiváló, húsbavágó háborús akció-thrillert, így viszont a forradalmiság érzete sajnos elmarad.
A történet szerint (melyet Mendes a nagyapja háborús visszaemlékezéseiből rakott össze) két fiatal, brit katona az első világháború idején egy öngyilkos feladatot kap: egy üzenetet kell eljuttatnia mélyen az ellenséges vonalak mögé, ami 1600 katona, köztük az egyikük testvére, életét mentené meg. A csapat biztos halálba sétálna, hiszen egy csapda vár rájuk felállítva, így a két fiú küldetése életbevágó fontosságú. Mendes ott csavarja meg a dolgot, hogy az egész mozi vágások nélkül, pusztán egyetlen egy snittet tesz ki. Itt azonban nem azt a trükköt követik, mint Sebastian Schipper a 2015-ös Victoria-jában, tehát nem valós vágatlanságról van szó. A módszer az Iñárritu-féle Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje)-ben látott technika, mellyel több, hosszabb snittet varrnak össze észrevétlenül, CGI és egy kis régimódi, hollywoodi trükktechnika segítségével.
Nem mintha ez bármit is elvenne a film érdemeiből, ugyanis a varázslat működik, sőt: a film legnagyobb, legfontosabb főszereplőjéről van szó. Mendes már az első pillanatoktól kezdve bedob minket a mély vízbe, a háború borzalmai közé. Együtt rohanunk a katonákkal, az idő ketyeg, akcióból akcióba csöppenünk, miközben Roger Deakins, a legenda, kísértetiesen gyönyörű és hátborzongatóan fájdalmas képeket fest a háború borzalmairól, és a mindent felemésztő halálról.
A direktor tisztában volt azzal, mit szeretne nyújtani, és mondhatjuk, hogy a kísérlete 100%-ban be is vált. Valóban ott vagyunk a katonákkal, a teljesítménye pedig egy eszméletlen vállalkozás briliánsan tündöklő gyümölcse. Az év egyik legjobb és legfontosabb, mindazonáltal technikailag leginkább lenyűgöző filmjéről van szó, ez kétségkívül kijelenthető. Hiába volt tavaly ugyanis a Star Wars: Skywalker kora, a Bosszúállók: Végjáték, az Alita: A harc angyala és a többiek, Mendes-t egyik sem képes lepipálni. A rendező bizonyos szempontból egész karrierjében erre készült, és szeretett is kísérletezgetni a vágatlan, hosszú snittekkel. A két Bond-filmen akció szempontjából is gyakorolhatott eleget, a 007 Spectre – A Fantom visszatér például egy egészen figyelemreméltó, vágatlan akciójelenettel indít. Most pedig megkaptuk az 1917-et, ami ebből a szempontból jelesre vizsgázik.
Nyilván eszméletlen mennyiségű tervezésre volt szükség egy ilyen mozi elkészítéséhez, és itt jön képbe az összehasonlítás a Dunkirk-kel, ugyanis Nolan filmjéhez képest az 1917 jóval sterilebb. Lehet, hogy Mendes színházi tapasztalata, vagy gyakorlata ezúttal ide is átfolyt, de kétségkívül érezhető az egész filmen az utolsó pillanatokig, a legapróbb részletekre is kiterjedő tervezés, mely amolyan élő kiállítássá, hullámvasúttá teszi a mozit, s azzal fenyeget, hogy tompává teszi az érzelmi ütőképességet. Persze, itt is ugyanolyan félelmetesek a hanghatások, itt is az árkokban érezzük magunkat, és a feszültség is kézzelfogható, hiszen az óra ketyeg – de mindez Nolan filmjében is jelen volt, és ha még nem is vesszük figyelembe az ismétlés érzetét, akkor is kevésbé hatásos az egész a korábbiakhoz képest, amit éppen ez a túltervezettség okoz. Ráadásul a rendező sokszor talán túlzottan is magával a technológiával van elfoglalva, ami valamilyen szempontból érthető, viszont sokszor ez a tartalom kárára válik.
VERDIKT
Persze mindezektől eltekintve Sam Mendes valóban eddigi karrierjének koronaékszerét alkotta meg, melyre büszke lehet, hiszen minden szempontból kiváló alkotásról van szó. Az érzelmi töltet és történetbeli mélység sokszor fájóan hiányzik, de ha nem is többnek, akkor egy technológiai, filmművészeti mestergyakorlatnak jóval több, mint megfelelő. Mendes és a stábja elképesztő rátermettségről és mesterségről tettek tanúbizonyságot, ami minden szempontból megérdemli a figyelmünket.
Szólj hozzá!