TESZT: Oceanhorn 2: Knights of the Lost Realm

Arcadia visszavár.

Az Oceanhorn: Monster of Uncharted Seas hét évvel ezelőtt jelent meg, és azóta a létező összes platformot bejárta, ennek ellenére nem igazán ásta bele magát a köztudatba. Épp ezért érte meglepetésként a közönséget, amikor kiderült, idén egy folytatással készülnek a fejlesztők, amely elengedi a felülnézetes formulát, és egy sokkal komolyabb, nyílt világú kalandjáték képében érkezik. Ígéretükhöz híven meg is jelent a Knights of the Lost Realm alcímet viselő második epizód, mi pedig megnéztük, érdemes-e belevetni magunkat.

A második rész története az első epizód eseményeit megelőzően veszi kezdetét Arcadia birodalmában. Mayfair mester gondozásába vesz egy, a közeli erdőben talált árva kisfiút, akit a Mesmeroth nevezetű démon bíz rá, és elhatározza, bátor lovagot nevel belőle. 18 évet ugrunk az időben, és átvesszük az irányítást az immár felnőtt harcos fölött, akire szimplán Heroként hivatkozik a játék. Röviddel a kezdést követően megtudjuk, hogy Mesmeroth az eltelt időben a birodalom elfoglalását tervezte, és feladatunk természetesen a gonosz áruló megállítása lesz.

A játék egyik legnagyobb hibája a kezdetleges történetmesélés. Egy, egyébként eseménydús és érdekes, fantasy elemekkel teli sztorit úgy vezet végig, mintha egy szétszórt kisgyerek avatna be minket a meséjébe. Indokolatlan átvezető videók, váratlan vágások, szinkron nélküli párbeszédablakok fognak kísérni minket, és finoman szólva is nehéz követni ilyen módon az eseményeket. Azért különösen sajnálatos a helyzet, mert valóban érdekfeszítő lenne a történet, még ha meg is vannak a fantasy műfajra jellemző kliséi.

A gameplay nem nyújt sok újdonságot a műfajon belül, azonban remekül ötvözi a már bejáratott megoldásokat. Rendkívül sokat merít a The Legend of Zelda háromdimenziós részeinek eszköztárából, okosan válogatva össze ezeket, hogy közben megőrizze egyéniségét. Gyakran kell majd használnunk a környezetben fellelhető tárgyakat, kutatnunk ládák után, és megküzdenünk az új helyszíneket őrző ellenfelekkel. Olykor logikai játékok nehezítik a továbbjutást, ezeket igen bő eszköztárunk elemeivel kell megoldanunk. Rengeteg fegyver áll majd rendelkezésünkre, amelyek között távolsági harcra tervezett darabok és varázsigék is helyet kaptak, így a repertoár igen széles, azonban az irányítás meg fogja nehezíteni a használatukat.

A fejlődés mechanikája kissé erőltetettnek érződik, a XP rendszer és a szintlépésért járó jutalmak ugyanis finoman szólva is furcsán működnek. XP-t az ellenfelek legyőzéséért, a feladatok teljesítéséért, vagy a világban elszórva találhatunk, azonban nem éreztem magam túl motiváltnak, hogy küzdjek a következő szint eléréséért. A fejlődésért járó jutalom általában elenyésző mennyiségű pénzösszeg, és komoly időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ténylegesen hasznos dolgokat kapjunk fáradozásainkért.

A játékmenetet egyetlen dolog árnyalja be igazán, mégpedig a már említett irányítás. Rettentően darabos és körülményes Hero navigálása, lényegében minden tekintetben. Az ugrás és a mászás művelete, a fegyverek közötti váltás, a gombok elosztása mind-mind megnehezítik a gördülékeny haladást, a harcrendszer pedig egyenesen a rémálommal egyenlő (viccen kívül, kinek az ötlete volt a ZR gombra kiosztani a pajzshasználatot?). A kameramozgás is hagy kívánnivalót maga után, de ez lenne a legkisebb probléma, ha mellette az alapvető funkciók parancsait nem kísérné frusztráció. Ráadásul a Nintendo Switch adta lehetőségeket szinte semmilyen szinten nem használja ki a program. Az iOS verziót nem állt lehetőségünkben kipróbálni, de az érintőképernyős eszközökön különösen bajos lehet a leosztás, ha a Pro Controller felületén is kényelmetlen a játék.

A kampány nagyjából 12 óra alatt teljesíthető, ha kellemes tempóban haladunk, és néha megállunk végigpásztázni a panorámát. Ez az idő jelentősen kinyújtható, ha úgy döntünk, nekiállunk a különböző kihívások teljesítésének. Ezek a különböző küldetésekhez, helyszínekhez és fegyverhasználathoz is kötődnek, így sok mindenre kell figyelnie annak, aki mindegyiket ki szeretné pipálni. Ezen kívül csak a világban szétszórt tárgyak gyűjtögetése marad, a jutalmak azonban nem feltétlenül érik meg a hosszas felfedezésre szánt órákat.

Hangok terén kissé felemás élményt nyújt a játék. A zenékre semmilyen panasz nem lehet, a felfedezéshez kiváló aláfestést nyújtó dallamoktól kezdve a felfokozott harci ütemekig minden az élmény fokozását szolgálja. Ellenben a hangeffektek inkább csak elvesznek az összképből, ugyanis nem a legprofibb minőségben kerülnek tálalásra. Az ellenfelek által kiadott hangok, a fegyverek zajai, és úgy általában a világot belengő hangok gyakran nem igazodnak a mozgáshoz, túl halkak, és gyakran ismétlődnek, mivel nem sok került rögzítésre belőlük. Ez egy kissé kiszívja az életet az egyébként élénk világból, ami a hangulat rovására is megy. Emellett rendkívül fájó hiányosság a szinkron hiánya. Így 2020 környékén igazán elfelejthetnék a kalandjátékok a párbeszédablakos társalgást, ugyanis ez még a műfaj etalonjának számító Breath of the Wild-ban is komoly hibának számított.

A játék világa azonban a zavaros hangok ellenére is csodásan fest. A meseszerű, könnyed légkört teremtő látványvilág egy festményt idéz, rendkívül polírozott minden textúra. Valószínűleg az is indokolta az egyedi környezet kivitelezését, hogy ezzel a szinttel gond nélkül meg tud birkózni a két célplatform, de a lehetőségekhez mérten sikerült kihozni a tervezésből a maximumot. A repülőgépes szakaszok során vehetjük szemügyre, milyen szép panorámák is díszítik Arcadia területét. Az időjárás váltakozása különösen figyelemreméltó, az esős időszakok idején igazán hangulatossá válnak az erdei helyszínek. Az ellenfelek dizájnja ugyan nem a legkreatívabb, és lehetne belőlük kicsivel több, de ez nem vesz el a teremtett világ értékéből.

VÉGSZÓ

Az Oceanhorn 2: Knights of the Lost Realm egy olyan játék, amelynek sok felszínes ítélkezést kell majd elviselnie. Sokan rá fogják aggatni, hogy egy szimpla Zelda-klón, és valószínűleg soha nem fog akkora figyelmet kapni, mint amit megérdemelne. Ez a játék ugyanis remek szórakozást nyújt, néhány elemében egészen kiváló, és sokkal inkább tiszteleg a nagy példakép előtt, minthogy koppintaná azt. Megvannak a hibái, bizonyos területeken kissé kezdetleges, de egy kis stúdió kis költségvetésből készült címéről beszélünk, úgyhogy azt hiszem, ezek a hiányosságok nem a kellő odafigyelés hiányának tudhatók be. Nem instant klasszikus, nem is kihagyhatatlan, de bátran merem ajánlani a kalandjátékok szerelmeseinek, ugyanis remek pillanatai miatt bőven megéri elviselni a hiányosságokat.

A játék már elérhető Nintendo Switch platformon, és iOS-en, az Apple Arcade kínálatában.

Total
0
Shares
Previous Article

PORTRÉ: Joaquin Phoenix, korunk egyik legjobb férfi színésze

Next Article
Star Wars: Az utolsó Jedik

Ti kiszúrtátok, hogy a Star Wars: Az utolsó Jedik egyik jelenetét visszafelé játszották?

Related Posts
Wide Screen YouTube