A Transformers világának legújabb animációs sorozata, a Transformers: EarthSpark (Transformers: FöldSzikra) még tavaly novemberben debütált a Paramount+ felületén, itthon pedig a Nickelodeon gyerekcsatornáira érkeznek folyamatosan a részek. A készítőknek nem titkolt szándéka volt a szériával egy kis frissítést vinni az alakváltók világába, de vajon bejött-e a próbálkozás?
A hosszú múltra visszatekintő franchise-szériáknak mindig nehéz dolguk van abból a szempontból, hogy valamiért egyszerre akarnak megfelelni a régi közönségnek és bevonzani új rajongókat. A Transformers esetében ez pedig már hatványozottan igaz, hiszen jelenleg közel harminc animációs szérián vagyunk túl a hét élőszereplős film mellett. Persze az alakváltók világa a nagyfilmeken kívül általában inkább a gyermeki célközönséget igyekszik kiszolgálni a játékeladásokban bízva, de néha-néha becsúsznak komolyabb hangvételű alkotások is (Transformers Prime), amik már tartalmasabb szórakozást nyújthatnak felnőtteknek is. A régi motoros rajongók ugyan joggal szeretnének saját tartalmakat is (a Netflix-féle Háború a Kibertron bolygójáért trilógia szintén inkább ilyen volt), de azt be kell látni, hogy ez a világ egyelőre a gyerekeké és gyermeklelkű felnőtteké, ez pedig valószínűleg még egy ideig nem nagyon fog változni.
Ezért is ültem le egészen kíváncsian az EarthSparknak keresztelt új széria elé, amelynek már a címe is a változás szelét hozta magával. Elöljáróban annyit, hogy végül magam is meglepődtem mennyire vártam az új részeket, de akkor nézzük is meg részleteiben, milyen lett ez az új próbálkozás. A kritika enyhén spoileres!
Új ötletek régi gyökerekre alapozva
Az EarthSpark már eleve egy meglepő felvetéssel indít, mivel egy olyan világban játszódik, melyben a transzformerek háborúja véget ért, Optimusz és Megatron békét kötöttek és egy G.H.O.S.T (Szellem) nevű szervezettel közösen egyengetik a földiek mindennapjait. A történet elején rögtön megismerjük a két főszereplő gyereket Robby és Mo személyében, akik azért kényszerülnek családostul kiköltözni a Wi-Fi nélküli Witwicky városkájába, mert édesanyjuk új vadőri állást kapott. Robby nem igazán kezeli jól az új helyzetet, hisz még elérni sem tudja régi barátait, így egy éjjel elszökik. Mo természetesen megpróbálja megállítani, majd egy sor különös esemény következtében egy barlangban találják magukat egy kő társaságában, amit természetesen megérintenek, ha már ott vannak.
Így veszi kezdetét életük legnagyobb kalandja, ugyanis a semmiből megszületnek a terraiak, Fricska (Twitch) és Hadar (Thrash) képében. A két gyerek hamar rádöbben, hogy valamiféle transzformerekkel van dolguk és természetesen hazaviszik őket. Új testvéreikkel érdekes érzelmi köttetésben vannak kesztyűik segítségével: érzik egymás gondolatait és hangulatát is. A történet gerincét kezdetben ők négyen adják, ugyanis a terraiaknak nemcsak, hogy be kell illeszkedniük a világba, de még azt is meg kell tanulniuk, hogy hogyan legyenek igazi transzformerek, gyerekek és sajnos, harcosok.
Mindenféle nagyobb spoiler nélkül: már az első részben sikeresen le is buknak szüleik illetve Optimuszék előtt, és megismerkedhetünk a sorozat főgonoszával Dr. Meridián, vagy ahogy ők hívják, Mandroid személyében, aki az életükre tör.
Az alaphelyzet ugyan egy teljesen átlagos gyereksorozat alapköveit hordozza magában, mégis van egy bökkenő: a gyerekek akik ezt megnézik valószínűleg nem látták az 1984-ben indult eredeti rajzfilmet, sőt lehet, még mást sem. Márpedig ez a sorozat csak nagyon nagy vonalakban tér ki a háborúra és a már ismert karakterek hátterére. Teljesen olyan, mintha egy What if…? (Mi lenne, ha…?) sorozatot láttam volna, ugyanis fogták a G1-es sorozat első két évadát és bizonyos értelemben nekiálltak folytatni a jelenben. A sorozat elején a gyerekek édesapja Alex Malto nagyon szépen összefoglalja a békekötés eseményeit, illetve az alapokat – ilyen kis átvezetők jól jöttek volna minden egyes régi karakter felbukkanásánál. Alex karaktere egyébként is egy tanár, illetve maga is akkora rajongó, hogy űrdongós öltönyben járkál, így nem ütött volna el tőle, ha közöl néhány információt az épp felbukkanó autobotokról és álcákról. Így viszont aki nem látott esetleg még semmi mást, annak el kell fogadnia, hogy Optimusz és Megatron a reggeli energon felett átlag nyolcszor esnek egymásnak felhánytorgatva régi eseményeket, hogy Üstökös (Starscream) fél Megatron közelébe menni, hogy Volánjack (Wheeljack) a random szaki és így tovább mindenféle magyarázat vagy bemutatás nélkül. Számomra ez volt a sorozat egyetlen fájó pontja, ugyanis ha a háborútól kezdik, akár visszaemlékezésekkel, sokkal nagyobbat ütnének a felnőtt botok konfliktusai.
Szerencsére azonban a gyerekekkel kárpótoltak és én is elfogadtam, hogy itt ők a főszereplők. Robby és Mo természetesen kellően idegesítőek is, de közben aranyosak, viccesek, bátrak és fejlődnek! Interakcióik a régi botokkal felettébb szórakoztatóak tudnak lenni, pedig nagyon furcsa hallani elsőre a Megatron vagy Optimusz bácsi megszólítást. A terraiak közül egyértelműen Fricskára fektetnek több hangsúlyt, aki láthatóan leginkább Megatron nyomdokait követi. Ő Robby partnere és így az idősebbik is a terraiak közül, aki próbálja utánozni a fiút és megvédeni testvéreit. Az évad során ő az aki a leghamarabb felfogja a család, a magány, a tehetetlenség vagy a veszteség fogalmát. Rohamosan fejlődik, míg Hadar inkább a támogató kistesó szerepben marad akárcsak Mo. Az évad vége felé azonban mindketten rájönnek, hogy ez a támogató szerep is mennyire fontos.
A huszonhat rész három etapra van osztva, az első tíz végén pedig három új terrai is születik. Ők Gyorsacél (Nightshade), Fruska (Hashtag) és Nyelvtörő (Jawbreaker). A következő nyolc részes adag róluk szól inkább és ezen a ponton a sorozat bizony stagnál. A három új gyereknek ugyanazokon az állomásokon kell végigmennie, mint az első kettőnek, ami így egy kissé unalmassá válik, még úgy is, hogy azért egész érdekes egy epizódos sztorikat kaptak. A harmadik, szintén nyolc részes etap után azonban azt mondom, szükség volt ezekre, ugyanis az utolsó felvonásban egy pillanatnyi üresjárat sincs, sem idő arra, hogy megismerjük ezeket a gyerekeket alapjaikban.
Lényegében olyan, mintha egy háromórás filmet néznénk, amibe huszonöt percenként beszúrtak egy-egy stáblistát. Itt már egyáltalán nem epizodikus a történet, úgy pörögnek az események, hogy az addigi tempóhoz képest néhol kissé túlzásnak is éreztem. Ahhoz azonban, hogy az utolsó képkockákat átérezze az ember, tényleg kellett minden rész.
A hét gyerek mellett azonban érdekes módon az emberi felnőtteket sem hanyagolták el. Az édesanya, Dorothy Malto egy veterán, akinek az életét maga Megatron mentette meg, bár az egyik lábát sajnos nem sikerült. Dorothy anyatigrisként próbálja védelmezni folyamatosan szaporodó családját, amiben katonai múltja nagy segítségére van, ráadásul Megatronnal egyértelműen a legkiforrottabb ember-robot párost alkotják. Alex az édesapa megtestesít minden rajongót, s egyben a család szívét. Kapunk még két ügynököt a Szellemnél John Schloder és Karen Croft személyében, akik ráadásul testvérek. Előbbi inkább a humorforrás, utóbbi pedig a veszély, de ebbe jobban nem mennék bele a spoilerek végett. És akkor ott van Mandroid, a főgonosz őrült tudós aki érdekes módon Dorothy-val egyazon traumán osztozik és jó példa arra, hogy egy tett hogyan alakíthatja másként két ember életét. Megatron ugyanis megmentette Dorothy-t, de nem vette észre (vagy nem akarta, ez nem derül ki) Meridiánt, így a férfi súlyos sérülten hátramaradt a háború során és csupán pár pókdroidnak köszönheti az életét. Mivel nem érti, hogy ő miért számít kevésbé egy másik embernél, szép lassan elveszti az eszét és elhatározza, hogy kiírt minden kibertronit és terrait. Emberként azonban nem sok esélye van ellenük így magát is átalakítja, minél jobban eltorzul az elméje annál jobban deformálja saját testét is. A technika segítségével mindent bevet, hogy elérje céljait, sőt meglehetősen fenyegető a jelenléte, miközben azért sajnálhatja is a néző.
A felnőtt botok közül természetesen rengetegen jelen vannak kisebb-nagyobb szerepekben. Űrdongó (Bumblebee) a gyerekek tanítójaként és pártfogójaként tevékenykedik, miközben azért ő sem tudja biztosan mitől is jó egy tanár vagy egy vezető. Alex és ő az előbbi miatt is kitűnő párost alkotnak. Optimusz most is hozza szokásos kicsit marcona és egyenes formáját, de közben folyamatosan próbál menő lenni az emberek előtt, ami sokszor viccesen vagy balul sül el. Megatron megmaradt álcának természetesen, a békekötés ellenére nem vette fel az autobot jelet sem és sok dologban szögegyenesen ellentétes véleménye van Optimusszal. Ennek ellenére feltétlen hűségesek egymáshoz és mindketten arra intik a gyerekeket, hogy ne kövessék el az ő hibáikat, hiszen háborúval csupán új ellentéteket lehet kreálni, de egyet sem lehet megoldani. Elita-1, Arcee, Volánjack (Wheeljack), Mogorva (Grimlock), Üstökös (Starscream), Sokkoló (Shockwave), Fülelő (Soundwave), Tarantulas, Teletraan-I és még sokan mások is mind-mind felbukkannak, szerencsére mindenkihez illik a szerepe. Üstökös az aki kapott megint egy mélyebb sztorit, rá érdemes figyelni, a többiek viszont inkább katalizátorként működnek különböző eseményekhez. A dizájnok próbálják megidézni a G1-es vonalat, közben azért modernek is, ráadásul az altmódok (a járművek amikké átalakulnak) is meglepően kreatívak lettek és beleillenek a képbe. Ez természetesen a gyerekekre is igaz, ott kapunk oldalkocsis motortól kezdve, dinón át bagolyig mindent. Természetesen minden sorozatnak megvolt eddig is a saját összképe, az EarthSparkét is meg kell szokni.
Ha már dizájn akkor elérkeztünk az animációhoz és a vizualitáshoz. A sorozat maga rendes számítógépes animáción alapul 3D-s figurákkal, míg az effektek, a visszaemlékezések és sokszor a hátterek színes-szagos kézzel megrajzolt 2D-s animáció formájában jelennek meg és ez a kombináció eszméletlen jól működik. Ráadásul az animátorok úgy tűnik elég szabad kezet kaptak, teljesen kihasználják a tereket, a harcokat például rettenetesen feldobják az így készült tüzek, a robbanások és a különböző rajzocskák. Ilyen szempontból hasonlít például a pókverzum-filmek vagy a Mitchellék a gépek ellen megoldásaihoz. A 3D-s részében akadnak hibák, van hogy például belassul hirtelen, pedig érezhetően nem kéne neki, illetve a terek elég egysíkúak vagy üresek sokszor, de alapjában véve a kreatív megoldásokat felüdülés nézni.
A harcok jól vannak megkoreografálva és bár sokszor sokan állnak szemben egymással csak néha érezhető, hogy valaki azért tűnt el a képből, mert nincs hely benne neki. Az átalakulásokkal és a hangokkal szintén odatették magukat, a zenét pedig a Crush Effect szolgáltatja, akik meglepően jó dallamokat hoztak össze: a Megatron téma például hidegrázós. Intrója sajnos nincs már ennek a sorozatnak, csupán kiírják a címét, pedig ezekkel a zenékkel simán lehetett volna legalább egy rövidke bevezetőt csinálni alapozásnak.
A szinkronhangok odateszik magukat és egyszerre hasonlítanak az eredetiekre, miközben visznek új színt a hallottakba. Peter Cullen helyett Alan Tudyk (Transformers 3. – Dutch ügynök, Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet – K-2SO) Optimusz hangja, akit ugyan meg kell szokni, de mindent egybevetve illik ehhez a verzióhoz. Megatront Rory McCann kapta meg (a Trónok harca Vérebe) és én azt se bánnám, ha ő lenne Frank Welker állandó utódja. Sajnos Cullen és Welker is benne járnak már a korban és bármennyire is eggyé váltak karaktereikkel, láthatóan keresik az akár állandó utódaikat a stúdiónál. Nekem már az is elfogadható lenne, ha minden mozgóképes tartalomnál találnának egy arra az egy verzióra tökéletes hangot ahogy eddig, az AI-t amit rebesgetnek pedig messzire elkerülnék. A többiek közül még Mandroid hangját vagyis Diedrich Badert, illetve Üstökös szerepében Steve Blumot érdemes kiemelni. Mindketten veteránok és a kisujjukból rázzák ki a szerepet, kellő odaadással.
A sorozat még egy hatalmas pozitívuma, hogy megannyi kikacsintást tartalmaz a rajongóknak: sharktikonoktól kezdve, Quintus fővezéren át a Beast-éráig kapunk mindent, sőt a The Touch átdolgozott változata is felcsendül egy rövid pillanat erejéig. A legtöbb ilyen egyáltalán nem feltűnő, sőt többet én is csak újranézéskor szúrtam ki. Azért a felnőtteknek szerencsére egyébként nem csupán ennyi jut, teljesen élvezhető maga a cselekmény minden korosztálynak, sőt érthető a PG besorolás, vagyis hogy csak szülői felügyelettel ajánlott. Olyan témák bukkannak fel benne, mint a halál, a bűntudat, a testvéri kötelék elvesztése és főleg a háború vagy éppen az erőszak okozta lelki traumák, sokszor igen grafikusan ábrázolva, így mindenképp tanácsos együtt nézni kisebbekkel. A PG besorolást még egy dolog indokolja, méghozzá, hogy az egyik terrai a they/them névmásokat használja, bár ez a történet szempontjából maximum három percet tesz ki és egyelőre a magyar verzióban például teljesen elveszett.
VERDIKT
A Transformers: EarthSpark egy egészen erős sorozat lett, mely hű a gyökereihez, de közben méltó módon igyekszik új utakra terelni az alakváltók világát. Az animáció, a zene és a karakterek is többnyire a helyükön vannak, bár aki a régi kedvenceit akarja folyton a képernyőn látni az csalódni fog. A cselekményt ugyan sokszor kifejthetnék jobban, s a tempó is lehetne egyenletesebb, de megvan benne a potenciál arra, hogy ezen hibáit kiküszöbölje. A második évadot már be is rendelték, így szerencsére lesz rá lehetősége.
Szólj hozzá!