x
Kritikák

Top Gun: Maverick kritika

Tom Cruise megállíthatatlan a földön és a levegőben.

Top Gun: Maverick kritika
  • Publishedoktóber 16, 2022

Hosszú volt az út idáig, de végre elkészült a Top Gun folytatása. Csaknem 36 évvel azután, hogy Tony Scott rendezőtől az amerikai haditengerészeti pilótáknak szóló toborzó reklámja korszakalkotó mozisiker lett, Tom Cruise ismét azt csinálja, amihez a legjobban ért – megvillantja aranyos, de ugyanakkor őrült szupersztár mosolyát, abban pedig már semmi extra nincs, hogy hajmeresztő kaszkadőrmutatványokra adja fejét egy F-18-as Hortnet fedélzetén. Egy szemkápráztató blockbusterrel berobbant az égboltra az akciófilmek ikonja, amitől minden mesterkéltsége ellenére még mindig eláll a lélegzeted, a fenébe is, de pokolian jó lett a Top Gun: Maverick.

Top Gun: Maverick

Az elmúlt négy évtizedben szerencsére minden megmaradt, amitől Top Gun egy film, az ismert képsorral kezdődik a film, ahogy a repülőgép-hordozóról felszálló vadászgépeket csodálhatjuk, miközben a pilótafülke üvegjén megcsillan a feljövő napsugarak, a fülsüketítő robajok alatt pedig Kenny Loggins Danger Zone című dallama is felcsendül. De Tom Cruise nélkül nem lenne a Top Gun. Lehet, hogy Maverick már a Mojave-sivatagban teszteli a repülőgépeket, de még mindig megvan a dzseki, a motor(ok), a pilóta napszemüveg és (ami a legfontosabb) a “sebesség iránti vágy”, ami 1986-ban slágerré tette őt. Megvan benne az a lázadó hajlam is, ami megakadályozta, hogy a kapitányi szint fölé emelkedjen.

“A fajtátok a kihalás felé tart” – morogja Ed Harris ellentengernagya (becenevén a “Drone Ranger”), mielőtt fogcsikorgatva bevallja, hogy Mavericket valójában visszahívták a Top Gun-programba – de nem repülni, hanem megtanítani a “legjobbak legjobbjait”, miközben dacolva az észvesztő sebességgel felrobbantani egy urándúsító üzemet, amihez nem egy, hanem “két egymást követő csodára” lesz szükség. “Én nem tanár vagyok” – erősködik Maverick – “én vadászpilóta vagyok”.

Top Gun: Maverick

Maverick, hűen a formájához, azonnal a kukába dobja a szabálykönyvet, és közli az amerikai légierő újdonsült reménységeivel, hogy az egyetlen dolog, ami számít, az “a határaitok; szándékomban áll megtalálni és tesztelni őket”. Kezdetét veszi az emberpróbáló kiképzés a kaliforniai Mojave-sivatagban, mialatt a látványos és pazar légifelvételek közben klasszikus zeneszámokat játsszanak. Egy helyi bárban Maverick találkozik régi szerelmével, akit Jennifer Connelly alakít ezúttal, mivel Kelly McGillis-t nyilvánvalóan nem hívták meg erre a partira. Itt találkozik a főhős Miles Teller által életre keltett Roosterjével, aki Maverick egykori másodpilótájának, Goose-nak a fia. A bárban felcsendül a zongorán játszott régi Great Balls of Fire című szám is, ami megint csak egy visszatekintés a klasszikus eredeti filmre.

Gyakorlatilag ez adja a film szívét és sava borsát; hiszen Rooster Goose fia, és Maverick (aki még mindig magát hibáztatja) nem akarja, hogy a történelem megismétlődjön. “Ha elküldöm erre a küldetésre – érzelmeskedik Cruise -, lehet, hogy nem jön vissza; ha nem küldöm el, sosem bocsátja meg nekem. Akárhogy is, örökre elveszíthetem őt”. Nehéz döntés elé állítják a főszereplőt, és ez a vívódás végig jelen van a filmben.

Cruise úgy jellemezte a mozifilm folytatásának elkészítését, mintha golyóval próbálnánk eltalálni a golyót. Mégis, Joseph Kosinski rendezővel (akivel Cruise az Feledés című filmet készítette) és forgatókönyvírókkal, köztük állandó munkatársával, Christopher McQuarrie-vel dolgozva pontosan ezt tette. A Top Gun: Maverick minden nosztalgikus elemet megidéz a néha Tony Scott produkciójából: a póló nélküli strandolással és furcsán megható karakter-visszatérésekkel (Val Kilmer Jégemberének cameója váratlanul meghatónak bizonyul), a Top Gun: Maverick pontosan azokat az elemeket emeli ki az eredeti filmből, ami mindenkiben megmaradt, amit ha bevágnak, mindenki tudja, melyik filmről beszél, valamint az elképesztő látvány és hang, ami arra emlékezteti az embereket, hogy inkább a mozikat keressék fel, minthogy otthon maradjanak és Netflixet nézzenek.

Akárcsak az első résznél, a narratíva itt sem túl combos, rémegyszerű a sztori, szinte már nevetségesen kiszámítható, hogy mi fog következni, mi történik majd a szereplőkkel, de őszintén, nem ezért szeretjük a Top Gun-t, hanem a karakterekért és a látványért. Abból pedig nincs hiány. A készítők büszkén mesélték, hogy több millió dollárt fizettek az amerikai légierőnek, hogy használatba vegyék a bázisokat és a vadászgépeket, ugyanis nem vizuális effekteket akartak látni a filmkockán, hanem valódi pilótákat. A buta történetért kárpótolnak ezek az elemek, a kaszkadőrmutatványok és a mesés helyszínek.

VERDIKT

Én személy szerint tehetetlen voltam, elájultam a pilótafülkében; elámultam a mámorító repüléstől és a körömrágós harcjelenetektől az égbolton. A kora ellenére Tom Cruise akcióban verhetetlen a földön és a levegőben, elkábított Cruise megnyerő arcizmainak cukormázas ragyogása, ahogy a G-erő lemossa a vigyort az arcáról és belepréseli a székbe. A folytatás nem egyszerűen lett akciódús, hanem szívmelengető is. Nem túlzás azt mondani, hogy minden idők egyik legjobb folytatása készült el, de hogy Tom Cruise valaha volt legjobb filmjét láttuk, az egészen biztos.

Written By
Kévés Bence Mihály

Rajongásom a filmek után igazán a 2000-es évek elején kezdődött, ami 2016-tól tartalomgyártásban és kritikaírásban nyilvánul meg a Wide Screen oldalon.