Beérkezett a legendás képregény várva-várt adaptációja, a Watchman-sorozat HBO módra. Megérte várni?
Mindig van esély arra, hogy egy folytatás esetében a végeredmény rosszul sül el. Akkor meg végképp, ha valami olyasmit szőnek tovább, ami legendásnak számít: akár a filmtörténetben, akár a rajongók fejében. Sokszor az sem számít, hogy a kész mű valóban jónak sikerült-e. Az elhivatott rajongói kör olyan intenzitással tudja védeni a művét, melyet akár egy évtizedeken átívelő rajongáson keresztül imádott, ami olykor-olykor nagyon csúnya internetes veszekedésekbe torkollik.
Nagyon nehéz meghatározni, mi a követendő irány egy ilyen darab esetében. A kánon szándékos felforgatása nagyon visszás eredményeket hozhat (Star Wars: Az utolsó Jedik), a szolgai módon levezényelt, mézes-mázos nosztalgiázás pedig érdektelen mind a nézőknek, mind az alkotóknak (Star Wars: Az ébredő Erő, Mary Poppins visszatér) – napjaink filmkészítésére pedig inkább az utóbbi a jellemző, és talán éppen ez az a módszer, amivel a legkevesebb kedélyt borzolják a producerek. Néha viszont beköszönt egy-egy olyan mű, mely úgy rázza fel az eredeti klasszikust, hogy közben hű marad hozzá, mindazonáltal képes önálló műként is létezni. Cameron háborús klasszikust varázsolt Ridley Scott Alien-jéből, Dennis Villeneuve pedig úgy csinálta meg a saját, merőben eltérő Szárnyas fejvadászát, hogy közben az le sem tagadhatta volna magáról, melyik film folytatása.
A Watchmen is valahol ezen a tengelyen mozog. Damon Lindelof korábbi művei már előzetesen is garantálták a minőséget. Az író-producer olyan alkotásokban vett részt korábban, mint a Lost – Eltűntek, A hátrahagyottak, vagy éppen a Prometheus. A felsorolt filmek, vagy éppen sorozatok által okozott hasadás a nézőközönségben csak még inkább bizonyítja, mennyire tökéletes választás volt a Watchmen újabb adaptálására. Műveiért a rajongók vagy hevesen rajonganak, vagy szívből gyűlölik – diskurzus azonban mindig van, és nagyon ritkán találni olyan embert, aki közömbösen áll hozzájuk. Márpedig az alapanyag megkívánja ezt a fajta hozzáállást.
Lindelof számtalanszor visszautasította a gyerekkori kedvencéből készülő adaptáció irányításának lehetőségét, melyet már a Zack Snyder-féle, egyébként kiváló adaptáció után alig egy évvel fel is ajánlottak neki. A Watchmen már a korában is egy sokat vitatott, kedélyeket borzoló, politikai hangvételű iromány volt. Sokak szerint minden idők legjobb képregényét hozta össze Alan Moore és Dave Gibbons anno – a fura figurák a feje tetejére állították a szuperhősök mítoszát, mint olyat, ezáltal tökéletes alapanyagot biztosítva Lindelof-nak. Az eredmény pedig hihetetlenül összetettre sikerült: látványos, sűrű, nehéz, könnyed, és persze, hogy vitaindító.
A történet évekkel később veszi fel a fonalat, és direkt folytatása az alapműnek, azonban az mégsem ismeretes hozzá. Tény, hogy aki nagy rajongója a képregénynek, az most örülni fog, hiszen az alkotók elkényeztették őket a milliónyi utalással és visszatérő karakterekkel. Azonban ha valaki az alapok ismerete nélkül áll neki a sorozatnak, akkor is élvezni fogja, még ha nem is kapja meg a teljes csomagot.
Magáról a cselekményről nem érdemes elárulni semmit, hiszen akkor a legjobb, ha az ember önmagának bogozza ki azt. Kezdetnek annyi legyen elég, hogy a sorozat egy évtizedek óta halott, maszkos igazságosztó, Rorschach által inspirált neo-náci csoport és a főként fekete, identitásukat maszkkal eltakaró rendőrök közötti konfliktust beszéli el. A Watchmen világában nincs internet, Robert Redford az elnök, és még mindig mindenki emlékszik az évtizedekkel ezelőtti eseményekre, amik alapjában változtatták meg a világot. Ebben a miliőben igyekszik egy ügy végére járni egy Tulsa-ban élő detektív, Angela Abar (a brilliáns, ezerarcú Regina King), és megérteni a két csoport közti feszültséget.
Lindelof, és az írói csapat tisztában volt azzal, hogy mi tette annyira jóvá az elődöt, és mi érdekelte azt a legjobban. “Ki őrzi az őrzőket?”- teszi fel a kérdést az író a nyolcvanas évekbeli klasszikus jelmondatában. Míg Moore az USA-t akkor leginkább lekötő kérdésekkel foglalkozott, mint például a hidegháború és a nukleáris fegyverkezés, úgy Lindelof csapata aktualizálta a történetet, de a diskurzus végig megmaradt az új és régi között – sztorijukban a leginkább forró témákat boncolgatják, mint az amerikai nép megosztottsága, az intézményekből való kiábrándultság, a rendőri brutalitás, és persze a faji kérdések mibenléte. Ez nagyon okos volt az alkotók részéről: döntésükkel egy politikailag mérges, morális kérdéseket feszegető, hihetetlenül aktuális témavilággal rendelkező szériát szültek. Mindazonáltal úgy tudott teljes mértékben hű maradni az eredetihez, hogy közben egészen más utakon jár. Folytatja mégis felfrissíti a Moore által megkezdett csapásvonalat, így csak a módszer marad meg, nem pedig annak tárgya. A Watchmen nagyon sűrű történetmeséléssel operál (ahogyan az összes Lindelof-mű), de megéri odafigyelni, és végig kitartani.
Az még inkább sokkoló, hogy a politizálás és a fejvakarós kérdések mellett a Watchmen egy percig sem felejt el szórakoztató maradni. Egyszerre tud nehéz témákkal foglalkozni, miközben “popcornos”, könnyed szórakozás marad. A kosztümök, a látványrendezés és a harcjelenetek elképesztően magával ragadóak és látványosak. A film rendezése és beállításai pedig mindvégig hűek a képregényes panelek megoldásaihoz.
VÉGSZÓ
Persze még azért mindig ott van a kérdés, hogy vajon képes lesz-e olyan ütősen lezárni a csapat a sorozatot, ahogyan elkezdte: érezzük, ahogyan nő a feszültség, de még egyáltalán nem biztos, hogy meglesz a hazafutás. Az is biztos, hogy valóban nem mindenkinek való a sorozat. Sokan fogják otthagyni a kezdetek után, hiszen a tömött cselekménybe és világba könnyen beletörhet a foga a türelmetlenebbeknek. Mindezek mellett a Watchmen azonban elképesztően sikeres és izgalmas újragondolása az alapoknak – egyszerre tradicionális és újító. Ha készen állunk arra, hogy hetente boncolgassuk a szuperhős-köntösbe bújt aktuálpolitikát, akkor érdemes lesz vasárnaponként a tévé elé ülni.
Szólj hozzá!