KRITIKA: Téboly

Összeomlás az autópályán.

A túlhajszoltság és a stressz olyan jelenség, ami kitöröl minket magunkból és olyan lassan emészt föl, hogy észre sem vesszük, ahogyan apránként eltűnik belőlünk az ember és átveszi az irányítást a téboly.

Az egyre növekvő népesség aggasztó méreteket ölt világszinten, a zsúfoltság pedig nem összekovácsol minket, hanem elszeparál. Mindenki a saját világában mozog, amelyet a hétköznapi gondokkal és kudarcokkal ellen való küzdelem egyre csak szűkít. Hogy a társadalmi közöny milyen torzító hatással tud lenni az egyénre, azt jó néhány mű feldolgozta már, a téma azonban sajnos nemhogy elnyűtt, hanem napról-napra aktuálisabb. A jelenséget, amit Joel Schumacher Összeomlás című filmjében feldolgozott, Derrick Borte most újragondolta, és megpróbált egy újabb darabot hozzáadni ehhez az érzékeny, de sokakat érintő témához. Ugyanezt a társadalmi közöny és elembertelenedés által katalizált megőrülés-történetet láthatjuk a Jokerben, sőt, tágabb értelemben a Harcosok Klubjában is. Az elnyomott, magányos, társadalomról leszakadt kisember históriája ez, aki egyszer csak összeroppan a rendszer által rá nehezedő nyomástól és véres bosszút áll mindenért, amit ellene elkövettek. Ezzel negatív szereplőként ugyan, de mégis kiállva a hozzá hasonló eltiport rétegért. Mindazonáltal, hogy a téma egyezik, a Téboly sok ziccert kihagy és az említett antihős-történet helyett is csupán az elsődleges érzelmeket megcélzó thrillert kapunk, amit így aligha fognak a fenti kultikus darabokkal egy lapon említeni. 

A film New Orleans zsúfolt útjain játszódik főként, ahol a kötelességükre sietők reggelente forgalmi dugókba sűrűsödnek. Mindenkinek ismerős a helyzet, így a látottak képi vagy hangbéli szuggesztió nélkül is, csupán a befogadó saját tapasztalataiból könnyedén megfestik a feszültséget. A munkába loholó anya, aki a reggeli rutinba belebukva rohan a gyerekével az iskolába, egyedülálló szülőként pedig még a munkával és anyagiakkal is küzd, már önmagában a stressz jól bevált megtestesítője. Látható, ahogyan az emberből a felajzott szituációban föl-fölbugyog az ösztönlény, amelyet hol többé, hol kevésbé sikerül civilizálni. A dudálás, mint olyan, fórumként szolgálhat ennek az ösztönlénynek, hogy jelezze, neki sokkal fontosabb dolga van, mint bárki másnak körülötte. Mindenki csak menni akar a maga útján, minél gyorsabban eljutni a céljához, belátás nélkül arra, hogy a forgalomban minden más résztvevő is ugyanezzel a szándékkal indult útnak. A dugó persze vonatkoztatható a teljes társadalomra, ami önzőségével és közönyével szükségszerűen megszüli a családmészárlós nyitójelenetben megismert férfit (Russell Crowe), akire Rachel (Caren Pistorius) egy piros lámpánál rádudál. A gyilkos hajsza azonnal kezdetét veszi, az elborult elméjű férfi pedig pillanatok alatt átveszi az uralmat a nő élete felett és válogatás nélkül kezdi gyilkolni a szeretteit, ezzel tanítva meg neki a leckét és vágva vissza mindazért, amiről ezúttal sem az áldozat tehet. 

Carl Ellsworth-nek, a Disturbia és az Éjszakai járat írójának legújabb thrillere hozza a papírformát. Van benne félelem, izgalom, sőt külön becsülendő a történet alapjául szolgáló társadalmi kontextus. A valós videobevágások az autópályán ámokfutó sofőrökről, megrendítőek, és valóban elgondolkodtatják a nézőt, hogy hogyan juthat ide valaki. Ha kicsit tovább gondoljuk, még az is felmerülhet bennünk, milyen felelőssége van a közösségnek abban, hogy hagyja a gépezetnek annyira felőrölni a fogaskereket.

Unhinged' review: Russell Crowe iis unleashed in a thriller that's not  worth venturing out to see - CNN

A film azonban az intron túl nem építkezik ebből a dús alapból. Elmarad a parabola-jelleg és társadalomkritika sem fogalmazódik meg, ahol a befogadó az antagonistával lenne kénytelen azonosulni, ami ráébresztené arra, hogy gond van a világgal. Hiába marad a férfi karakter névtelen, sugallva ezzel, hogy ő nem egy konkrét személy, hanem egy jelenség, amit képvisel, mégsem érezzük, hogy mindannyiunk problémáját dolgozná fel picit. Nem tudunk meg róla semmit, ami kötődést váltana ki a nézőből, csak hogy gyógyszereken él, és a házasságával való gondokat vetíti a szó szerinti első szembejövőre. Pedig Crowe színészi játéka nem lehetett akadály a magasabb célkitűzések megvalósításában. Hitelesen hozza a konvenciókról leszakadt, veszett őrültet, aki Tyler Durdenhez hasonlóan csak azért tehet meg mindent, mert már semmije sincs. Rachel karaktere ugyanakkor zavarba ejtően felszínes. A félelem és a hatalmas nyomás intenzív, markáns karakterfejlődést tesz ugyan indokolttá, a nő esetében azonban ez nélkülöz mindennemű árnyaltságot. Ő a szokásos thriller-adta ívet járja be; az egyre fokozódó rettegés egyetlen látványos pillanatban bátorságba csap át, melytől a cselekmény vezetése – hiába egy dühöngő őrült ellen folyik a harc – egyszeriben az ő kezébe kerül át. A kontextus potenciálján túl további lehetőségeket is kihagy a film, ami talán fel sem tűnt volna, ha nem maga az alkotás veti fel ezt is. A jelenet, amikor az ámokfutó Rachel telefonjában kutat, és kényszeríti őt, hogy válassza ki a következő áldozatot ismerősei közül, megint egy elnézett lehajtóvá redukálódott. Itt is sor kerülhetett volna a jó és a rossz szélsőségeinek árnyalására, de ezzel a szállal sem kezdtek semmit az alkotók. Így végleg elveszett a lehetőség a kérdésre, hogy lehet-e áldozat maga a gyilkos is, vagy ez utóbbi esetben fordítva. A párbeszédek is érezhetően töltelék szerepet töltenek be csupán a véres akciójelenetek között, így nem sikerül hozzájárulniuk az átélhetőséghez. Mindezeken túl további klisék és hibák is felróhatóak a produkciónak, úgymint az elején felbukkanó olló, amelyről csekély műfajbéli jártasság után is sejthető, hogy gyilkos eszközként fog visszatérni. Vagy a hatalmas karambolok során sem sérülő autók ellentmondása. Látható tehát, hogy a készítők számos alkalommal választották a könnyebb utat, amitől a benne rejlő lehetőségek ellenére a felejthető kategóriába sorolható a mű. 

Ami ettől függetlenül a játékidő alatt kétségtelenül leköti a néző figyelmét. Mint említettem, hozza a papírformát és sikeresen hat a primerebb érzelmekre. Nem várt fordulatokat is tartalmaz, jóllehet ezek nem a cselekményben, inkább a látványban jelennek meg. 

VÉGSZÓ

Kapunk tehát egy izgalmas és eseménydús másfél órát, ahol láthatjuk, ahogyan valaki teljesen elereszti mindazt a normát és szabályt, ami a mi kezünket megköti, és lemészárol mindenkit, aki az útjába kerül. Kis túlzással akár felszabadító is lehet a befogadó számára ez a látvány, így az élvezhetőség megvalósul. A legfélelmetesebb ebben a thrillerben mégis az (azontúl, hogy csupán a telefonunk által a teljes uralom átvehető az életünk felett), hogy a valóságból merít ötletet. Hogy mindannyian a ránk nehezedő stressz és elfojtások áldozatai vagyunk, ugyanakkor bűnrészesek is abban, hogy hagyjuk mindezt megtörténni, a világ pedig, amin egyre több ember kénytelen osztozni, egyre embertelenebb lesz.

Total
2
Shares
Previous Article
Kevin Feige

Állítólag a Marvel Studios prioritásként kezeli a Disney+ sorozatokat, de ez nem veszélyezteti a filmeket

Next Article

TESZT: Sackboy: A Big Adventure

Related Posts
Wide Screen YouTube