Eredetileg egy vígjátéknak nézett volna ki A szerencse háza című film, a végeredmény lesújtó lett. Akárcsak a kaszinó, a film is bebukott.
Scott Johansen (Will Ferrell) és felesége Kate (Amy Poehler) amolyan mintaházaspár szerepét tölti be egy amerikai kertvárosban, ahol hármasban élnek lányukkal, Alexszel. A szülők szó szerint mindent elkövetnek, hogy lányuknak a legjobb legyen, idejük minden percét együtt töltik, sorozatokat néznek, kirándulnak, de ahogy az lenni szokott a szülők életében, egyszer eljön az a pillanat, mikor a gyereküket egyetemre küldik, ami súlyos költségekkel jár. Annak ellenére, hogy Alex (Ryan Simpkins) a város legjobb tanulója volt, nem kapja meg az ösztöndíjat, így a szülőknek kell előteremteni a pénzt, hogy fizetni tudják lányuk tandíját. Kétségbeesésükben megfogadják barátjuk ötletét, vagyis, nyissanak kaszinót a házban.
Hány embernek jutna eszébe rögtön az, hogy nyisson egy illegális kaszinót, melyből ugyan dőlni fog a zsé, de egyben rengeteg baj velejárója is. És ha már amúgy is ennyire szívükön hordják gyerekük jövőjét, akkor az meg sem fordul fejükben, hogy esetleg, ha lebuknak, akkor nélkülük fog felnőnie gyerekük? Mert ezt valahogy nem gondolták át a főszereplők, nem kerestek kézzelfogható alternatívákat a filmben, amellyel előteremthetnék tandíjra a pénzt, inkább Franket (Jason Mantzoukas) és az alvilágot választják, ezzel pedig alaposan megpecsételve sorsukat és a film minőségét is, hiszen két részre szabták az addig is nyögvenyelős alkotást.
Andrew Jay Cohen rendező bő húsz percben szerette volna lerendezni a szereplők bemutatását, ki kicsoda, és hogy jutunk oda, hogy kaszinót nyitnak, és a fennmaradó hetven percben pedig belezsúfolni mindazt, ami kimaradt a bevezetőből. Cohen számlájára lehet írni a hibákat, de meg kell említeni, hogy most először próbálta ki magát a rendezői székben, korábban csak forgatókönyveket írt, több-kevesebb sikerrel (Mike és Dave esküvőhöz csajt keres, Rossz szomszédság). Lehet itt drámázni az utolsó percekben is, ha elmaradt a bevezető, így különösebben nem indított meg a család sorsa, mert egy olyan percet nem tudok mondani, amikor azt éreztem volna: most tényleg nincs pénzük. Mikor kiderül, hogy lányuk egyetemre megy, akkor sem a megoldást keresik, inkább elmennek szerencsejátékos barátjukkal Las Vegasba szerencsét próbálni, és elverni a maradék pénzt is. Nem sokkal később már kaszinót nyitnak, és milliók sorakoznak a vállalkozás széfjében. Érezni azt, hogy bajban vannak? Nem! Nem lehet ezt ennyire futtában csinálni, időt kell hagyni a cselekmény kibontakozásának, és annak, hogy felvezessük a cselekményt.
Egy olyan visszatérő alaphibáról beszélünk, mikor ha nem vezetik fel nekünk a főszereplőket, akkor hogy azonosuljon vele a néző, hogy várhatják el azt, hogy beleéljük magunkat a szerepekbe? Pontosan ez történt A szerencse házában is, nem igazán hatott meg a család anyagi gondja, mert nem tudtam megismerni a szülőket. Will Ferrell és Amy Poehler amúgy is híres vígjátékaikról, és hogy együtt mennyire jól tudnak dolgozni, de ebben a forgatókönyvnél még a poénok sem működnek. És mikor már úgy érezzük, hogy a két színész felvette a ritmust, belejöttek a szerepükbe – megkapják becenevüket, a Pörzsölő és a Böllér -, egy-egy poénon elmosolyodunk, akkor fogják, s lehúzzák a rolót. Benne van a pakliban, hogy ezt próbálták meg pótolni a film végi bakiparádéval, melyek a film legjobb pillanatai, érezni bennük azt, hogy önmagukat játsszák a színészek nem kevés improvizációval. Csakhogy a show igazi részét egy olyan színésztől kaptuk meg, akitől nem vártuk volna, mert Jason Mantzoukas karaktere, a megrögzött játékos, Frank beszólásaival és szerepével messze kiemelkedőt alakít. Jeremy Renner is felbukkan a végén, de annyira kevés időt kapott, más szóval az ő karakterét sem sikerült kidolgozni, pedig amit mutatott, az tetszett.
VÉGSZÓ
A film legnagyobb hibája, hogy lehetőséget sem ad a színészeknek, hogy megmutassák komikus énjüket, ámbátor kevés a filmben az improvizálás is. Az egyes jeleneteket éles váltások jellemzik, és erre még a vígjáték rövidsége is rátesz egy lapáttal a maga 88 percével – lehetetlen ilyen rövid idő alatt elmesélni ezt a történetet.
Szólj hozzá!