Kampókéz

KRITIKA: Kampókéz

Mondd ki a nevem, Kampókéz!

A franchise története a ’90-es évek óta íródik, amikor bemutatták Clive Barker műve alapján az első részt, amit további két rész követett. Igazából mindenki csak az 1992-ben megjelent Bernard Rose filmjét tekinti klasszikusnak a filmsorozatból, és az új rész is ennek nevezhető folytatásának. A korábbi aggodalmak ellenére nem írták újra a sztorit, hanem folytatták a már elkezdett sikertörténetet annak mintájára, amit a Halloween elkezdett 2018-ban. A Kampókéz egy méltó folytatás, ugyanakkor ez sem tökéletes. Túlságosan mélyen jelen van benne a társadalomkritika, és minden helyzetből a fehéreket sújtják, és ezt akár szó szerint is lehet értelmezni.

Kampókéz

A történet középpontjában Anthony (Yahya Abdul-Mateen II), egy tehetséges festő áll, aki boldogan él a barátnőjével. Anthony új téma után keres, így látogat el Cabrini – Green negyedbe. Chicago egyik lepusztult városnegyedéről van szó, ami finoman szóval sem egy barátságos környék, és itt találkozik Kampókéz legendájával. Egy legenda kering a helyi gyilkosról, aki áldozatait cukorral csalogatta, s pengét rejtett az édességekbe. Kegyetlen brutalitással a fehér rendőrök végeztek a gyilkossal, majd a helyiek egy olyan történetről kezdtek beszélni, ami nem fedte az igazságot. Így született meg Kampókéz legendája. Mondd ki a nevem!

A horror és sci-fi műfajától sohasem állt távol a társadalmi problémákra való reagálás, az éppen forró topicok kivesézése, vagy a társadalmunk, mint mikrokozmosz bemutatása a mozi tematikájának viszonylatában. Ehhez társulva a műfaj és a rendezők, alkotók témaválasztása mindig is követte a szűkebb és nagyobb közösségekben bekövetkező változásokat, nem csak bemutatva őket, hanem sokszor kielemezve, kicsavarva, már-már a negyedik falat is ledöntve boncolgatva az éppen trendi témákat, vagy az embereket foglalkoztató problémákat. Mindezek fényében a Kamoókéz egyértelműen megérett a revitalizálásra, és ki is lehetett volna a legjobb ember a feladatra, mint a ma élő egyik legizgalmasabb horrorguru, Jordan Peele.

Kampókéz

Peele az elmúlt pár évben bebizonyította, hogy nem lehet őt semmilyen skatulyába sem beletuszakolni. Hiába kezdett ugyanis komikusként, nem maradt az sokáig, hirtelen balkanyart véve első filmje a kiváló horror, a Tűnj el! szinte egymagában kreált egy vadonatúj műfajt – horror, mint társadalomkritika, komikummal meghintve. Peele a filmet az úgyszintén misztikus és hihetetlenül eklektikus Mi című filmmel folytatta, mellyel végleg beírta magát a horrorlegendák csarnokába. 

Most azonban csak író-producerként van jelen a filmnél, de mivel a két filmjével a horror teljes világát megrengető direktor hatása máshol is jelentősen érezhető, ezért nem meglepő, hogy a saját kiruccanásában is észrevehető a kézjegye. Nia DaCosta, rendező, mindössze második filmjét jegyzi, de máris olyan magabiztosan vezényli a filmet, mintha rutinos direktor lenne – nem lehet véletlen az sem, hogy a Marvel Kapitány várva várt folytatására, a The Marvels-re is őt szemelte ki a Disney. 

DaCosta tisztában van azzal, milyen filmet kell készítenie, és milyen keretek között mozog. A Kampókéz egy valódi horrorfilm, tele ijesztő jelenetekkel, a műfaj már unalomig bejáratott, mégis effektív eszközeivel, mint például a látványos, véres gyilkolászás, a hirtelen ijesztgetés, és  társai. A film atmoszferikus, félelmetes marad mindvégig, és biztosak lehetünk abban, hogy valamit még haza is viszünk majd a vásznon látottakból, nehezen fogjuk tudni elengedni az emlékeinkből. A mozi tehát működik színtiszta zsánerfilmként.

Akkor kezd igazán izgalmassá válni a kiruccanás, amikor DaCosta elkezd játszadozni a Kampókézzel, mint koncepcióval. Egyrészt a mozi egyszerre próbálkozik meg azzal, hogy várva várt folytatásként is működjön, miközben elengedő teret ad az újonnan érkezőknek is. Ha nem is mindig sikerül DaCostának, kísérlete többnyire működik. Ha most csatlakozunk be, ahogy már fentebb is említettem, élvezni fogjuk a filmet, hiszen egyszerű horrorfilmként is értékelhető – viszont minden egyes sarokban ott vannak a kapcsolatok a régi mozihoz, a múltunkhoz és egy kollektív emlékezethez, mely ponton a rendező egy kicsit más irányba tereli el a filmet, és itt jön be Peele hatása.

Kampókéz

DaCosta ugyanis nem elégszik meg azzal, hogy egy szociális kommentárral telített horror mozit hozzon tető alá. A film meglepően sokszor igyekszik művészi lenni, és úgy idézi meg az elődei szellemét, hogy az élő, lélegző színesbőrű történelmet és annak nagyon is valódi jelenét,  dühét próbálja meg témaválasztásában átadni. Ami működik is, ugyanis végre sikerült egy olyan horrorfilmet tető alá hozni, úgy felmelegíteni egy régi témát, hogy érezzük, igen, ma is van relevanciája, és van értelme annak, hogy újra beüljünk a moziba érte, újra beszéljünk róla azon túl, hogy valami nagyon régit és nagyon populárisat játszunk újra. 

Tematikailag nagyon egyben van a film – viszont ez nagyon sokszor mutat rá a mozi könnyed, szórakoztató jellegének gyengeségeire. Ugyanis ha közelebbről megnézzük, a két oldala a filmnek nem harmonizál, nem áll össze – az unalomig használt horror klisékből vidáman szabadulunk ki a fontos, nehéz témákhoz, melyek azonban folyamat emlékeztetnek az előbbi elhasználtságára, erőtlenségére és egyszerűségére. Többségében működik a film és a kísérlet, azonban lehet tovább ért volna DaCosta, ha egy kicsit merészebben nyúl az alapanyaghoz, esetlegesen elengedve teljes mértékben az elődöt, és nem engedi, hogy a tematikai komplexitást túl egyszerűvé tegye a horror, valamint ne érződjön úgy, hogy a szórakoztató elemek úgy lettek kötelezően beletuszkolva a filmbe.

Kampókéz

VÉGSZÓ

Természetesen nem lehet azt mondani, hogy a Kampókéz nem élvezhető, vagy esetleg fontos mű, mert az. DaCosta ügyesen élesztett újra Peele segítségével egy klasszikust – talán csak így lenne értelme újragondolni a régieket, hogy valamilyen szinten megpróbáljuk megkeresni benne a kortárs relevanciát. A végeredmény azonban nagyon kétoldalú, és nem feltétlenül működik minden oldala teljes harmóniában. Mindenesetre ígéretes tehetségeket láthatunk a rendezői székben, ami semmiképpen sem elhanyagolható. Még akkor sem, ha most picit két szék közé esett.

Total
1
Shares
Previous Article
24

A Foxnál aktív kreatív megbeszélések folynak, hogy valamilyen formában visszahozzák a 24 sorozatot

Next Article
Ne nézz fel!

A Netflix bemutatta Jennifer Lawrence és Leonardo DiCaprio új filmje, a Ne nézz fel! első előzetesét

Related Posts

Ne maradj le a hírekről, kövess minket a Facebook-on is!