Egyszerűen forradalmi és gyönyörű lett Todd Phillips rendezésében készült Joker-film.
Nehéz belekezdeni ebbe az írásba. Legfőképpen azért, mert tudom, hogy mennyire érzékeny témáról van szó, és hogy mennyi embernek milyen sokat jelent ez a film. Biztos vagyok, hogy az elkövetkezendő években folyamatos vita tárgya lesz Todd Phillips legújabb mozija. Ebben benne van az is, hogy szándékosan olyan filmet csinált, ami minden szempontból megtagadja az egyszerű kategorizálást. Éppen ezért fogják olyannyira sokan elővenni majd, évekkel később, ha disszertációt, vagy értekezést írnak a képregényfilmekről, azok jelentőségéről és fejlődéséről. A Joker ugyanis mérföldkőnek számít, minden szempontból. Filmtörténeti jelentőségű alkotás, mely ugyanúgy fog lenyűgözni és feldühíteni számtalan DC és Marvel rajongót, laikust és filmesztétát. A Jokerről mindenkinek lesz majd véleménye. És éppen ez teszi azzá a korszakos mesterművé, ami.
Pedig nem indult jól a dolog. A DC Moziverzum meglehetősen visszamaradott volt a Marveléhez képest, és az elmúlt években csak küszködni tudtak azért, hogy valamennyire hasonlíthassanak hozzá, és ne kelljen a poros úton utánuk kullogni olyan “alkotásokkal”, mint Az Igazság Ligája, vagy a Suicide Squad – Öngyilkos osztag. Bár az Aquamanben láthattunk már arra való törekvéseket, hogy valamelyest disztingválják magukat a korábban elkövetett bűnöktől, valamint a Marveles filmsablontól, az mégsem volt olyan egyértelmű próbálkozás ahhoz, hogy bármi megváltozzék.
Aztán az áprilisi Shazam! úgy robbant be a mozikba, mint egy friss, tavaszi fuvallat. A Bosszúállók: Végjáték természetesen elnyomta a film erejét, de ez az érdemein nem változtat. Egy szórakoztató, élvezetes mozit kaptunk, ami végre nem akart univerzumosdit játszani. Egy egyértelmű kiáltvány volt a részéről, hogy mostantól ők más úton fognak haladni: egyedi, saját stratégiájukkal arra fognak játszani, ami jóvá teszi a DC-t. Nincs többé Marvel-majmolás. Maradnak a kissé ismeretlen, mégis különböző műfajokban megjelenő, érdekes karakterek.
A Joker-film bejelentése már akkor nagy dolognak számított, a casting híre pedig tovább borzolta a kedélyeket. Joaquin Phoenix még nem vett részt rossz filmben, ő megválogatja a szerepeit rendesen. A rendező Todd Phillips volt, akinek bár voltak kísérletező jellegű mozijai, mint a Project X, vagy éppen a Másnaposok, azért mégsem az a személy volt, akit egy ilyen film élén szerettünk volna látni. A hír, mely szerint ez a film teljesen összekavarja majd az idővonalat, további aggodalomra adott okot. De eleinte Scorsese azért mégiscsak ott volt, mint producer, majd Robert De Niro is csatlakozott a projekthez. Lehetetlen volt előre megjósolni, hogyan fog elsülni a végeredmény.
Aztán az idei, velencei filmfesztiválon bemutatták a mozit, és robbant az internet. Phillips filmje történelmet írt, miközben nem csak a karaktert forgatta fel teljesen, hanem az egész képregényfilm műfaját. Mondhatni, hogy hitelességet adott neki, és végre több már, mint a kritikusok és a szakma által lenézett gyerekműfaj, melyet az Arany Oroszlán meg is erősített. Phillips Phoenix-szel karöltve teljes mértékben újragondolta a karaktert. Joker ebben az elgondolásban egy bukott stand-up-os, aki a világ terhét nem bírva pszichopatává válik, és a mindenki által ismert szuperbűnöző lesz belőle. Amellett, hogy Phillips jelentősen utalgat az olyan klasszikusokra, mint a Taxisofőr, vagy éppen úgy összességében a hetvenes-nyolcvanas évek filmgyártása, filmjének a tematikája nem is lehetne aktuálisabb. Az ő Arthur Fleck-je, vagy Jokere ugyanannyira a mai világ szörnyszülötte, mint a nyolcvanas évek bűnözőhullámaié. Phillips egyszerre érte el, hogy filmjében a kosztümös korszakválasztás működjön, mindazonáltal aktuális maradjon. A mozi végig erőteljes marad, és szinte minden egyes momentuma a helyén van. A színészek, a dramaturgia, a rendezés, a mozi lendülete mind együtt áll össze, hogy valami lendületeset, valami észveszejtően bombasztikusat adjanak a nézőnek. A mozi már régen volt ilyen szinten felemelő és energiától pulzáló.
Mindennek a szívében pedig ott van Joaquin Phoenix, aki teljes mértékben átadja magát a karakternek. Klisének számít Heath Ledger-t emlegetni, de Phoenix olyan szinten magához ragadta Joker figuráját, amihez hasonlót csak nagyon ritkán láthatunk – talán éppen tíz évvel ezelőtt, egy hasonló tematikájú moziban. Nem véletlen tehát a hasonlítás. Phoenix félelmetes hitelességgel vezeti végig Fleck pszichológiai útját a komikustól az őrült bohócig. Minden egyes megmozdulása hihető és gyönyörű nézni, ahogyan valaki ilyen szinten birtokol egy karaktert. Ahogyan Fleck próbálja megérteni az őt körülvevő világot, és szinte már magának fájdalmat okozva próbál mosolyogni, vagy éppen nevetni. Phoneix odaadása letaglózó, ahogyan a hangját hordozza, és briliánsan, profin építi be egy leépülő ember egyre fokozódó furcsaságait, melyre a külvilág csak apró, őrült kirohanásokként tekint. A fizikuma, melyért hosszan tartó fogyókúrával dolgozott, már jóval a forgatás előtt. Valamint az arca, melyet úgy tud eltorzítani, hogy elég róla csak egy pillantás, és megértjük, mi zajlik le a fejében. Egy briliánsan beteg, őrült alakítás az övé, amiért már megéri megnézni a filmet.
A Joker azonban ennél sokkal több. Úgy marad mindvégig képregényfilm, hogy közben el is dobhatná az összes, Batmanhez kapcsolódó szálat, és még így is kiváló film maradna, és éppen ez az, ami olyannyira sikeressé teszi. Phillips filmje egy karakter-tanulmány, és legmélyen egy eredettörténet. Egy olyan figuráról, aki képtelen beilleszkedni a társadalomba, és nem tudja elfogadni annak szabályait, bármennyire is próbálkozzon: és ő őszintén próbálkozik, már-már fájdalmat érez, annyira szeretne “nevetni”, mégsem sikerül neki. Ebben az esetben nincs szükség arra, hogy a történet túlzottan is ragaszkodjon az alapműhöz. Olyan figurák kellenek, akiknek teljes szabadság van adva, hogy működhessenek. Phillips már korábban is bizonyított: a Haverok fegyverben és maga a Másnaposok is bizonyíték arra, hogy szeret kísérletezni, és kiforgatni a műfajt, amiben dolgozik. Ugyanezt teszi a Jokerrel is. Szó szerint újrateremtette és átgondolta a műfajt, arra kényszerítve azt, hogy belépjen a nagyfiúk közé. Ezáltal felszabadította Joker karakterét, na meg azt a módot, ahogyan a képregényfilmekre gondolunk. Phillips szabadon volt engedve, hogy olyan mozit alkosson, amilyet szeretne, ő pedig egy számtalan értelmezést nyújtó műalkotással hálálta meg a bizalmat. Amit annak idején Nolan elkezdett a Sötét lovag-trilógiával, és bizonyos szempontból James Mangold folytatott a Logan – Farkassal, azt most Phillips befejezte. A képregényfilm már hivatalosan is felnőtt, a Joker pedig egy allegorikus, kritikus film lett – a nyolcvanas évekről, a korunkról, a képregényfilmekről, és még sorolhatnánk.
VÉGSZÓ
Természetesen nem mindenkinek fog tetszeni a film. Biztos vagyok benne, hogy lesznek DC-rajongók majd, akik vitatják a film hitelességét, és őszintén, valamilyen szinten igazuk is lesz. Máris vannak olyanok, akik majd a film nihilizmusáról, valamint annak negatív hatásairól beszélnek majd. Azonban mindez nem változtatja meg a tényt, hogy a Joker számtalan oldalról megközelíthető, és minden egyes aspektusában teret ad a diskurzusnak. Ötletektől és kreativitástól duzzadó mű, egy Oscar-ra érdemes alakítással a középpontjában. Éppen ezért a végső pontozás valamilyen szinten fölösleges. Úgyis mindenki eldönti magának majd, mennyire tetszett neki ez a feldolgozás. A filmtörténelmi jelentősége viszont, valamint a pszichológiai összetettsége, és a képesség arra, hogy önállóan, saját lábain megálló filmként is működjön, elvitathatatlan.
Szólj hozzá!