A film a túloldalon kereste a válaszokat arra, hogy mi vár ránk a halál után, de jobban tette volna, ha maradt volna ott.
Courtney (Ellen Page) orvostanhallgatót mindennél jobban érdekli, hogy mi lehet a túloldalon, a halál után mi történik a lélekkel, míg nem odáig jut a téma iránt való rajongása, hogy hallgatótársaival az egyetem elzárt alagsorában kísérletekbe fognak: rövid időre megállítják szívüket, majd visszahozzák őket, hogy átélt élményükkel rácáfoljanak a túlvilági életre, s tanúbizonyosságot tegyenek, hogy nem létezik odaát, azt csak a halál után az agyban lejátszódó kémiai folyamatok okozzák. Később mások is követik Courtneyt, aki visszatérve megdöbbentő tudásra és képességekre tesz szert, ugyanakkor világossá válik, hogy felelőtlen kísérletükkel valami sokkal titokzatosabb erőt is felszabadítottak, és hamarosan rádöbbenniük, hogy csak úgy szállhatnak szembe vele, ha előbb magukba néznek, hogy mit tettek eddig életükben.
Ahogy az emberiséget, úgy Hollywoodot is rendkívül izgatja a kérdés: Mi vár ránk a halál után? Elsőként Joel Schumackerben fogalmazódott meg a válasz, ő vitte filmre az Egyenesen át című thrillert 1990-ben, amire joggal tekinthetnénk úgy, mint egy „klasszikusra”, noha ezt a kijelentésünket tegyük idézőjelek közzé, mert már a harminc évvel korábban bemutatott film sem aratott akkora sikert, maximum a nagy nevekkel hívta fel magára a figyelmet, ugyanakkor csak egy leheletnyivel, de mégis többre értékeljük, mint Niels Arden Oplev alkotó filmjét. A válasz az előző mondatra csak annyi, hogy jobban megírták a filmet, mint most. Ma már nem sorsdöntő egy alkotásnál, hogy milyen nagy sztárok kapnak helyet benne, sokkal inkább fontos az, hogy mennyire lelkes a stáb, mennyire jól dolgozzák ki a történetet, és mekkora hangsúlyt fektetnek a marketingre. Nagyon szomorú, de olyan időket élünk, mikor elengedhetetlen, hogy a film jó kampányt kapjon (ami akár titkolózásból is állhat), mert ha annyira rozsdásan mozog a gépezet, mint tette azt az Egyenesen át bemutatója előtt, és még a külföldi beszámolók is rosszat sejtetnek, akkor kevesen fognak beülni a filmre.
A remake érezhetően próbál jobbnak tűnni az elődnél, és bizonyos értelemben ezt el is éri, mert a történet szintjén hatalmas előrelépést mutat. Az új film sokkal inkább adja vissza a kor fiataljainak erkölcsi problémáját, azt, hogy csak a cél létezik, és nem számít, hogy milyen úton érjük el célunkat, csak érjük el őket. Ennél a pontnál megjegyeznénk azt is, hogy az eredeti filmben nem különösebben foglalkoztak az erkölcsi problémával, ott inkább a versengésre fektettek nagyobb hangsúlyt – de ez az újban is érezhető -, de a két film hasonlóságaként említhetnénk még a felvezetők hosszú perceken át boncolgatott pillanatait, melyek megalapozták a filmek cselekményeit, sőt a 2017-es változatban grátiszként még az orvostudomány is fontosabb szerepet kap, mely részben irracionálisba csap át. Társadalmunk másik problémája, az élet, amire megint csak nem fektetünk kellő figyelmet, pedig ez is olyan, ami egyszer van, és meg kell becsülni.
A nagy franchise filmek korát éljük, mindenki blockbustert akar rendezni, mert tényleg jó érzés beülni rájuk, kellően ki tudják kapcsolni az embert a gondterhelt hétköznapokból, és nem számít a következmény, mert tudjuk az igazságot: ez csak egy mese. És van a másik oldal, akik inkább szívesebben nyúlnak egy-egy klasszikushoz, de ezzel rendkívül óvatosan kell bánni, könnyen balul sülhet el, ha csak másolod a régi filmet, de könnyű átesni a ló túloldalára is, mikor sokat újítasz rajta. Talán éppen ezen kezdtek sokan vitázni, hogy a tudománynak miért kellett ily mértékben szerepet játszani a történetben, de erre Peter Filardi történet- és Ben Ripley szerepíró egészen biztosan tudják a megfelelő választ. Szerintünk azért annyira nem volt rossz, hogy kiokosították a filmet, és próbáltak új színt belevinni, ami az első félóra, után még egészen újként hatott, s joggal vártuk a fordulatokat, hogy mikor jelennek meg a horror jegyei. A klisék végül megjelentek, de azok annyira közhelyesek, rövidek és ostobák lettek, hogy a teremben alig volt, aki felszisszent volna egy-egy horror részen, és inkább csak üveges tekintettel figyeltük tovább a misztikus világban zajló eseményeket.
Ellen Page színésznő, aki zsigerből hozza szerepét, az okos, de felelőtlen tudósnőt. Diego Lunának sem jelentett különösebb kihívást szerepe, bár az ő figurája kevésbé illett annyira bele a filmbe, mint Page-é, ő még a buliból is kimarad, próbálta magát tartani a racionalitás határához. Nina Dobrev a film első felében még azt bizonygatta, hogy miért nem sorolják a nagy sztárok között, majd erre alaposan rácáfolt a film hátralévő felében, ahol elkezdett színészkedni, passzolt a törtető és karrierista szerepébe, és még a kémia is kialakult közte és Diego Luna szerepe között. De a film meglepetésembere akkor is James Norton, aki humorával és fiatalos stílusával kárpótolt minket a film minden hibájáért.
VÉGSZÓ
Az Egyenesen át remake még az eredeti filmnél is sterilebb lett. A jumpscare-ek, azaz az ijesztgetés olcsó válfaja, az unott stáb, akik mintha kényszerből forgatták volna a filmet, és sajnos a mondanivalót sem sikerült oly formában átadni, ahogy azt a készítők szerették volna, a tét is elvesztette súlyát azzal, hogy a film végére már a negatív karakterek vették át az irányítást, mindemellett a jóvátétel sem ért fel tettükkel.
Szólj hozzá!