Steven Spielberg egy csodálatos és barátságos világba repíti el a nézőt.

A film több nagy nevet is felmutat, kezdve az egyik legnagyobb rendezővel Steven Spielberggel az élen, majd a Roald Dahl-lal, akinek a könyvet köszönhetjük. A filmen azt lehet érezni – csak képletesen természetesen -, hogy mintha a két fél nem tudott volna egy síkra vergődni, és mindenki csinálta volna saját dolgát. Spielberg próbálta ismét odatenni magát, s nagyot alkotni egy remek műből, de mintha már lassacskán kiöregedne a szakmából, s nem tud újat mutatni, és ezzel a néző figyelmét sem kelti fel igazán. Ha a könyv alapján képzeljük el a filmet, akkor tökéletes az átültetés, mintha egy hangoskönyvet kaptunk volna mozgókép formájában, pont úgy adja vissza a film Dahl nyelvezetét. Ha más rendező ragadta volna meg a témát, és szeretett volna filmet kovácsolni a különös humorral és nehéz nyelvezettel megírt műből, akkor beletört volna bicskája, erre csak Steven Spielberg volt képes – nagy kár, hogy az író már nem láthatja a filmet, teljesen odáig lenne érte.

A könyv és a film története nagy vonalakban arról szól, hogy főszereplőnk, Sophie árvaházban nevelkedik, és álmatlanságban szenved. Az egyik éjjel, mikor pont nem tud aludni kiszúrja az arra járó óriást, aki emiatt elrabolja a lányt, és elviszi őt Óriásországba. Megtudjuk a különös szerzettől, hogy nem ő az egyedüli óriás a Földön, de csak ő ilyen kedves és barátságos, a testvérei sokkal nagyobbak és gonoszak. Gyorsan párhuzamot találnak életükben, összebarátkoznak, majd Sophie el is kereszteli új barátját Habo-nak. Kiderül, hogy Habo álmokat gyűjtöget, majd a begyűjtött álmokat az emberekkel osztja meg. Habo testvérei hamar rájönnek, hogy mit titkol előlük, emiatt Sophie bajba is kerül.

A film hűen követi a könyvet, de vizuális téren sajnos ez nem állja meg helyét. A film forgatókönyvét a nemrég elhunyt Melissa Mathison írta, aki az E.T. A földönkívülit is jegyezte ’82-ben. Az elmúlt időben nem fabrikált szkriptet Melissa, legutóbbi filmes műve az Indián a szekrényben volt, még 1995-ből. Húsz év az csak húsz év, s ez meglátszik a szinopszis minőségén is. Mintha megkopott volna az írónő tolla kicsit, és már nem tud olyan nagyszerű történeteket kitalálni, és a film végig vontatott, lapos hangvételű ettől, holott két jól összeszokott agytrösztről beszélünk – nem ez az első közös filmje Spielbergnek és Mathison-nak. Végig azt várja a néző a filmben, hogy mikor történik valami izgalom, mikor gyorsulnak be a cselekmények – mindhiába.

A film lényegében két magányos lélek egymásra találását mutatja be. A film egyik hibája, hogy erre a kapcsolatra megy rá, s nem a mesés látványra, számítógépes effektekre, ettől viszont a film hangvétele szomorú és fájdalmas lett. A filmben található poénok is nyakatekertek, és inkább kínosak, mint sem viccesek. A kisgyerekek olykor elnevetik majd magukat rajta – a zöldes fingós székdurrogtatós jeleneteken -, de ez egy felnőttek már inkább kínos, mint sem poénos. A filmben számtalan ilyen viccesnek beállított rész van, ami már jóval túllőtt a célon, és hamar elfáradhatunk benne.

A film túl rövidre sikerült, hogy a két színész között kialakulhasson egy kötődés. Hiába nyújt bájos alakítást a mindig vidám Sophie (Ruby Barnhill), és az életben is vidám tekintetet kölcsönző Mark Rylance a flmben, ez is egy tipikus Steven Spielberg-i vonás a filmben, hogy ilyen szerethető színészekkel dolgozik, de ettől a film még nem került magasabb szintre. Röviden összefoglalva, a két színész között nem működik a kémia.

VÉGSZÓ

A film inkább írható be egy párbeszédes mesefilmnek, melyben hol az egyik fél, hol a másik fél kérdez a másiktól. Az akciókat, a film lényegi cselekményét álomországban felejtették volna, és a pont mielőtt felébrednénk, akkor indul be a sztori. Körülbelül itt is ez történt, mert a film végére gyorsultak fel a cselekmények, ott értettük meg az igazi mondandóját Habo-nak. Gyerekeknek túl hosszú lett a történet, a felnőttek pedig szimplán csak bealszanak majd rajta, mert annyira lett fárasztó, és unalmas a kaland. Steven Spielberg kétségtelen, hogy a filmet  Roald Dahl írónak készítette, és nem a közönségnek.