Egy trilógia előzményfilmje általában a befejezésük után készül el, nem a táv kétharmada után, még a célvonal előtt. De, mint sok mindenben, itt is a váratlanra próbált játszani Matthew Vaughn és csapata.
A történet középpontjában Orlando Oxford (Ralph Fiennes) és az ő fia Conrad Oxford (Harris Dickinson) áll, az előbbi kitüntetett háborús hős, a vöröskereszt egyik képviselője, pacifista, míg az utóbbi forrófejű, és mindenáron a hazáját akarja szolgálni és háborús hőssé akar válni. Erre rengeteg alkalma lenne, hisz az első világháború alatt játszódik a film nagy része, a világ lángokban, „a nagy háború” addig sose látott vérfürdőbe borítja a csatatereket. De a fiatalabb Oxford nem tud kiteljesedni, hisz az apja mindent megmozgat, hogy ne essen baja a fiának és ne kerüljön tűzközelbe. Az eddig olvasottak alapján ez egy kosztümös családi dráma, akár a BBC-n is mehetne, vagy pár évtizeddel ezelőtt Szabó István rendezhetné. De pánikra semmi ok, természetesen emellett nem marad el egy mindent átszövő gonosz terrorszövetkezet, ami a háttérből irányítja a szálakat, s persze van egy tipikus Bond-gonosz, aki bábmesterként irányítja a történelem olyan szereplőit, mint Mata Hari, Gavrilo Princip, vagy épp Grigorij Raszputyin. Ezt a két vonalat próbálja meg a film egyensúlyozni, többnyire sikeresen.
Mivel mégiscsak egy Kingsman-filmről van szó elmaradhatatlanok a látványos akciójelenetek, nagyon jól működnek még mindig a nagyon véres, nagyon gyors, jól vágott akciószcénák, a POV jelenetek. Külön öröm, hogy a nagyrésze ezeknek nem lövöldözés (bár abból sincs hiány), hanem penge a penge elleni vívás, és közelharc. Vannak kreatív húzások (pl.: Raszputyin balett), jó kikacsintások (pl.: árnyékvívás egy nagyon régi filmes hagyomány), az akcióra abszolút nem lehet panasz.
Akkor mire lehet? Hát, a filmnek egy igazán nagy hibája van, hogy elkomolykodja magát. Alig van olyan humor, ami ülne, egy-két igazán jó poén van, a többi inkább kapufa. Nehéz úgy egy műfajparódiát nézni, hogy nem vicces. Hiányzik az a sárm, az a könnyedség, ami az első kettő Kingsman-film sajátja. Kicsit olyan mintha egy paródia, paródiáját néznénk. A modor és a külsőségek topra tekerve, ellenben nincs meg azaz ellensúly, ami mondjuk a modern kori környezettel, vagy épp Töki angol proli neveltetéséből jön. Itt, aki úriember, az a jó oldalon van, míg aki nem úgy viselkedik, az a gonosz. Ez egy egyszerűbb világ, ami így unalmasabb is.
De azért el van rejtve a Kingsman mentalitás a filmben, van benne trágárság, a film felénél van egy nagyon jó csavar, ami nagyon illik, abba, amit a filmek képviselnek, ahogy kiforgatják a nézői elvárásokat, ahogy próbálnak meglepőt húzni. Ez kevésszer sikerül, de ezek a film legjobb pillanatai.
Azért vannak még dolgok, amit lehet dicsérni: Fiennes és Djimon Hounsou (mint Shola) alakítását, vagy épp Rhys Ifans is nagyon szórakoztató, mint Raszputyin. Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Fiennesnek milyen jól áll az akcióhős szerep, ezzel a filmmel mintha megkapta volna a maga M spinoffját. Még nagyon jó az a kor is, amit választottak a történet háttérének, a huszadik század első két évtizede, s az első világháború önmagában is nagyon érdekes, másrészt valóban egy „régi világ” végét jelentette, az úriember háborúk és sok nagy európai monarchia végét is. Az első világháborúban gyorsul fel a globalizáció, alakul ki a tömegmédia, valamint a „modern” világ. A díszletek kiválóak, a jelmezek, a ruhák csodálatosak, magyarként jól esett látni egy nagy blockbusterben az Osztrák-Magyar Monarchiát megjelenítve, még ha egy rövid időre is.
Ez sajnos így is kevés. A filmben teljesen felesleges a szerelmi szál, a főgonosz teljesen érdektelen és rettentően nevetséges, egyáltalán nem hatásos, vagy épp hihető. Ahogy az egész sztori, az árnyékban tevékenykedő okkultistákkal, forradalmárokkal, kurtizánokkal, akik a világ vezetőit madzagon rángatják és az ellenük összefogó nemeslelkű szolgálókkal túl hihetetlen, és a film túl komolyan veszi ahhoz magát, hogy ezek a képregényes elemek működjenek. Nem lenne ez rossz irány, mégiscsak a franchise Mark Millar és Dave Gibbons magyarul is megjelent képregényén alapult, de túl nagy a különbség, nem tud hitelesen váltani a film.
VERDIKT
A King’s man: A kezdetek egy érdekes öszvér lett, ahol nem sikerült rekreálni a korábbi Kingsman-filmek ötletességét. báját és hangulatát. Túl komolyan veszi magát, így a paródia paródiájává válik, két szék között a padlóra esik. Ettől függetlenül a filmnek megvannak a maga pillanatai, időről időre szórakoztat, és van benne potenciál a folytatást illetően, de önmagában ez elég kevés. Nem kiemelkedő darab, de igazán nem is vészes darab, egy eltékozolt lehetőség, néhány érdekes elemmel. Ami maradt az a látványos akció és a modor, a stílus.
Szólj hozzá!