Filmkritikák

Argylle: A szuperkém kritika

Az Argylle: A szuperkém mutatja első jeleit annak, hogy Matthew Vaughn elfáradt?

241
Argylle: A szuperkém
Forrás: Universal Pictures

A mozi egyik ismert fenegyerekét nehéz volt követni az elmúlt pár évben. Miközben a kétezres évek alatt olyan kiválóságokat kaptunk Matthew Vaughn rendezőtől, mint a Csillagpor, a Torta, vagy éppen a Ha/Ver, addig az elmúlt évtizedeket leginkább a Kingsman-szériával töltötte, ami sajnos részről részre kevesebbet tudott adni a közönségnek; pedig önmagában még nem volt baj azzal a filmsorozattal sem: az akciójelenetek úgy pörögtek, mint még soha, fantáziadús kifigurázása volt a megfáradt és sokszor igencsak nevetséges kémfilm-zsánernek. A harmadik rész egy előzményfilmnek készült, ami a Kingsmanek megalakulását hivatott bemutatni, a probléma csak az volt azzal a filmmel, hogy túlzottan megfáradt (talán még azt is meg merjük kockáztatni, hogy kimerült addigra ez a kémes történet). A film komoly tonális skizofréniában szenvedett. Arról nem is beszélve, hogy Vaughn tervei szerint nem is nagyon akart már mást csinálni, mint valóságos univerzummá bővíteni Töki és Harry kalandjait. Akármennyire is szerettük a filmeket, mégiscsak jobb lett volna valami mást is látni attól az embertől, aki a feje tetejére állította az X-Men-univerzumot, és egyedi, sokszor tényleg fergeteges stílusával nem csak a nézőközönségnek, de Hollywoodnak is osztogatta a gyomrosokat.

Argylle: A szuperkém

Erre lehetett volna kiváló alkalom az Argylle: A szuperkém. Elvégre egy teljesen eredeti anyagról beszélünk, ami bár maradt valamilyen szinten a kémparódia vonalán, mégis egy új műfaj keretein belül adhatott Vaughn-nak lehetőséget arra, hogy újfent valami egészen meglepővel rukkoljon el. A film azonban bizonyíték arra, hogy az előzményfilmmel mellélövés nem egyedi eset volt, és itt sajnos már többről van szó, mint puszta ballépésről. Vaughn fáradni látszik.

Röviden és tömören összefoglalva a film sztoriját, a leírás szerint minél nagyobb a kém, annál nagyobb a hazugság. Matthew Vaughn újabb eszelős agymenése az Argylle: A szuperkém, ez a fékezhetetlenül szellemes, a valóságot kicsavaró, a világot körbecikázó kémthriller. Bryce Dallas Howard alakítja Elly Conwayt, aki egy bestseller kémregény-sorozat remeteéletet élő szerzője. Számára az idilli boldogságot az jelenti, ha este otthon ülhet a számítógépével és a macskájával, Alfie-val. Ám amikor Elly fikciós könyveinek cselekménye – melyek középpontjában az Argylle nevű szuperkém áll, valamint a küldetése, hogy leleplezzen egy globális kémszindikátust – tükrözni kezdi egy valódi kémszervezet titkos akcióit, az otthoni csöndes esték múltbéli emlékké válnak. Aiden, a macskaallergiás kém társaságában Elly menekül, és bejárja a fél világot, hogy mindig egy lépéssel a gyilkosok előtt maradjon, miközben Elly kitalált világa és a való világ közti határok elkezdenek összemosódni.

A film nem teljes katasztrófa, de sajnos rosszul indít. Adott egy teljesen átlagos, mindenféle eredetiséget, vagy feszültséget nélkülöző nyitány, melyben a Henry Cavill által alakított Argylle Dua Lipa csábítójával száll szembe egy rögtönzött akció során. A jelenetnek egy feszültseggel és akcióval teli, bombasztikus nyitánynak kellett volna lennie: a végeredmény ellenben nem jött át, mert még az előzetesben látottak is megmozgatóbbak voltak (David Bowie – Let’s Dance című slágere egyértelműen jobb választás volt). Ehhez társul még a gyenge és lapos CGI-orgia, ami már-már hajlik az Austin Powers-féle paródia felé, így marad ez a színtelen, szagtalan maszlag, aminek be kellett indítani az izgalmakat.

De sebaj, még csak a nyitánynál tartunk, van még remény a film későbbi felében. Hiszünk abban, hogy ez még lehet jobb, mikor Vaughn felvezeti Bryce Dallas Howarddal es Sam Rockwell-lel a Smaragd Románcára hajazó keretes szerkezetet (melyben a kémsztorija csak egy regény és az írója maga is belekeveredik az összeesküvésbe), azonban itt is elköveti azt a hibát a rendező, hogy semmi karaktert, semmi stílust nem ad a történteknek. Hiába ad bele mindent a két színész (és a háttérből Bryan Cranston és Cathrine O’Hara mint vicsorgó főgonosz és aggódó anyuka), ha a motivációk és maga a küldetés teljes mértékben érdektelen és lapos. MacGuffin-okat üldözve, bármilyen inspirációt nélkülöző akciójelenetek közepette. A film ezen a ponton olyan, mint az összes kémfilmet és kémparódiát, ami valaha létezett, egybegyúrták volna, hogy jó lesz az.

Az utolsó harmadban felcsillan némi szikra. Fordulat követ fordulatot, némelyik pedig
egészen meglepő és váratlan, egészen addig, ameddig bele nem fásulunk a folyamatos, tényleg
megállás nélküli csavarokba. Vaughn átesik a ló túloldalára, és még ezen a ponton sem tudja igazából eldönteni, hogy egy komoly, vagy teljesen idióta filmet szeretett volna kicsavarni az Argylle: A szuperkémből. Hiába van pár valóban egyedi és érdekfeszítő jelenet, ahol felkiáltunk, hogy végre a korábbi rendezőt látjuk, hiába pár a Kingsmanre hajazó akciókoreográfia – ezen a ponton már elvesztett bennünket Vaughn.

A végére marad még pár fordulat, pár zavarodott és szintén értelmetlen teaser, és ennyi volt. Szinte képtelenség elhinni, hogy ez a mozi ugyanannak az embernek a tollából született, akinek annyi jó mókát köszönhettünk már az elmúlt években. Rendkívül erős szereplőgárdával dolgozott, még napjaink legnagyobb énekesét is sikerült beszervezni a filmbe, hogy még nagyobb legyen a film körüli hype, de sajnos nem érte meg várni erre a filmre. Bízunk benne, hogy Vaughn nem ezen a vonalon indul el, hanem tényleg valami olyannal áll elő a jövőben, amire megéri rászánni az időnket. És nem ártana végre eldöntenie, hogy mit szeretne legközelebb a vászonra vinni.

Szerző
Orosz Ferenc

Filmes újságíró, hazai és külföldi kiadványoknál egyaránt. Általában kritikákat közlök, valamint filmfesztiválokról tudósítok. Emellett filmesként is tevékenykedem, többnyire írói/rendezői pozícióban.

Szólj hozzá!

Budapest Comic Con

Közelgő események