A Michael Bay nevével fémjelzett, meglehetősen megosztó élőszereplős alkotások után animációs formában tértek vissza a Tini Nindzsa Teknőcök a mozivászonra, a Paramount filmje pedig a Pókverzum után ismételten bizonyította, hogy a képregény ihletésű produkcióknak piszkosul jól áll ez a formátum. A rendezői székbe ezúttal Jeff Rowe ülhetett, akinek nevéhez olyan nagysikerű alkotások köthetők, mint a Rejtélyek városkája, illetve a Mitchellék a gépek ellen, míg az írói feladatokat Seth Rogen látta el.
A Tini Nindzsa Teknőcök: Mutáns káosz a dolgok legelejétől vezet be minket a csapat történetébe, ami különösen hasznos az olyan nézők számára, akik nincsenek annyira tisztában az alapsztorival. Mind a teknősök, mind apafigurájuk, Szecska mester egyszerű, ámde nagyon átérezhető motivációval lettek felvértezve, mindannyian nagyon szerethetőek a maguk módján. A tesók kapcsolata remekül elkapja a fivérek viszonyát, miközben poénkodásaik sosem válnak fárasztóvá vagy idegesítővé. Alapvetően elmondható, hogy párbeszédek még a magyar változatban is remekül sikerültek, az esetek többségében autentikusnak hatottak, nem volt benne ilyen kínos „kamaszkodás”. Abszolút nem éreztem rajta azt a bizonyos „How do you do fellow kids?” kisugárzást, ami sokszor előfordul, ha olyan felnőttek írják fiatalok szövegeit, akik már maguk sem emlékeznek rá, hogy egykoron ők is voltak gyerekek. Seth Rogenről látszólag ez egyáltalán nem mondható el.
A film fő antagonistája, Szuperlégy is érdekes hátteret kapott. Noha terve azért nem a legkörmönfontabb dolog a világon, a tét mégis egész nagynak érződik. Legalábbis egészen az utolsó konfrontációig, ahol a karakter mintha elvesztette volna mindennemű motivációját, nem igazán világos, hogy azon a ponton mit akar elérni. Érdemes szót ejteni népes csapatáról is, akik mind megjelenés, mind személyiség szempontjából rendkívül sokszínűek és szórakoztatóak, noha a hozzájuk kötődő fordulat elég hirtelennek és megalapozatlannak tűnt. Általánosságban véve is elmondható, hogy a végső konfrontáció a film egyik leggyengébb része, kicsit elnyújtottnak is tűnt annak ellenére is, hogy egyébként a manapság rövidnek tűnő 1 óra 39 perces játékidő tökéletesen elég a történet elmeséléséhez.
Mivel animációs produktumról beszélünk így nem mehetünk el szó nélkül a médium, maga az animáció mellett sem, ami az esetek többségében gyönyörűen sikerült. Az Irány a Pókverzum új sztenderdet állított az animációk minősége szempontjából, az arra jellemző, váltakozó képkockasebességű stílust pedig a Csizmás, a kandúr: Az utolsó kívánsághoz hasonlóan ez a film is fantasztikusan alkalmazza. Ezen felül a különböző, kétdimenziós hatású effektek (pl. füst, vonalak) is nagyon sokat hozzáadnak a képi világhoz, míg a kissé baltával faragott, már-már gyurmabábfilmekre emlékeztető karakterek olykor szinte Tim Burtont idéző bájt adtak a vizualitáshoz. Az emberek kapcsán ugyanakkor néha átestek a ló túlsó oldalára, néhány figura sok esetben úgy nézett ki, mintha összenyomták volna tartalomérzékeny méretezéssel.
Ezen felül a film számos alkalommal a két Deadpool-mozi érzetét hozta, mind az akció megkomponálása, mind konkrét jelenetsorok hangulata szempontjából, de az elsősorban a 90-es éveket idéző soundtrack is fokozta ezt a hatást. Ez utóbbi egyébként remek atmoszférát teremtett, talán kicsit több dalbetét is elfért volna, habár ennek a történetnek a zene nem képezi olyan fontos részét, mint mondjuk a Pókverzum- vagy A galaxis őrzői-filmeknek
Amit viszont nem igazán lehet hová tenni a filmmel kapcsolatban az az, hogy ezt pontosan milyen korosztálynak szánták. Azt szokás mondani, hogy azok a jó animációs filmek, amit a szülők is tudnak élvezni. Nem véletlenül örvend ekkora népszerűségnek mind a mai napig például a Shrek is, melyben rengeteg olyan poén van, amit minden bizonnyal csak a felnőtt nézők értenek igazán. Ez a jellegű humor ebben a filmben is megtalálható, de nem olyan finom, burkolt módon, mint a Shrek esetében, hanem néha már-már kifejezetten explicit formában, még trágárság is előfordul. Ezzel önmagában nem is feltétlenül lenne probléma, amennyiben inkább a nagyobb, iskolás korú gyerekek a célközönség (ahogyan arra egyébként a korhatárbesorolásból is lehet következtetni). A film az egyébként fontos tanulságát viszont, miszerint ne a borító alapján ítéld meg a könyvet, annyira szájbarágósan adja át és annyiszor dörgöli a néző orra alá, mintha minimum kisiskolásoknak szólna. Ez egy kissé kettős érzetet keltett bennem.
A történet zárása természetesen magában hordozza egy folytatás lehetőségét is, melynek az egyszem stáblistás jelenet ágyaz meg igazán. A széria rajongóinak mindenképp érdemes megvárni ezt a kis bónuszt, mert egy klasszikus karakter megjelenését vetíti előre.
VERDIKT
A Tini Nindzsa Teknőcök: Mutáns káosz egy jól sikerült animációs film, mely tanulságával ugyan nem váltja meg a világot, de alapvetően jó humorú, szórakoztató, mellette pedig szemkápráztató. A karakterek szerethetőek, noha főleg a film utolsó harmadában kissé szétcsúsznak a motivációk. A kicsik és nagyok egyaránt élvezni fogják, viszont a korhatárbesorolást érdemes figyelembe venni, már ha az ember nem szeretné óvodás, kisiskolás gyermekétől például a „nyasgem” kifejezést visszahallani. Ne legyen ettől rosszabb animációs film!
Szólj hozzá!