Verity – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Ha valaki csak küszködik az írással, akkor aligha válogathat a munkák között. Így van ezzel a Verity főhőse, Lowen Ashleigh (Dakota Johnson) is, akinek regényei gyakorlatilag észrevétlenül tűnnek el a könyvesboltok polcain. Egyik nap váratlan hívást kap az ügynökségétől: élete nagy ajánlatával keresik meg. A feladat az, hogy egy híres, ám időközben magatehetetlenné vált írónő, Verity Crawford (Anne Hathaway) helyett fejezze be annak új könyvét. Lowen vonakodva ugyan, de elvállalja a munkát. Még az sem riasztja el, hogy a feladathoz Verity hóval borított, gyönyörű vermonti otthonába kell költöznie, ahol az írónő férje, Jeremy (Josh Hartnett) és fia, Crew (Brady Wagner) is él. Ilyen időkben az ember nem engedheti meg magának, hogy válogatós legyen, el kell fogadnia, ami szembejön vele az utcán.

Verity autóbalesetet szenvedett, s teljesen lebénult; ágyhoz kötve fekszik, nem tud mozogni, mégis olyan érzése van az embernek, hogy bármerre lép, mintha a sarkában lenne az írónő. A helyzetet csak tovább bonyolítja, amikor Lowen rábukkan Verity titkos önéletrajzára. A kézirat meglehetősen sötét fényt vet az írónő múltjára, és Lowen képtelen kiverni a fejéből mindazt, amit olvasott. Az sem segít, hogy közben egyre közelebb kerül Jeremyhez.

Kövess minket Facebookon is!

Colleen Hoover nevét a filmrajongók talán elsősorban olyan regények szerzőjeként ismerik, amelyekből romantikus, vágyálmokra építő melodrámák készültek, mint az It Ends with Us – Velünk véget ér vagy a Reminders of Him – Emlékek róla. A Verity azonban Hoover másik, a könyvesboltokban és a Target polcain is rendkívül népszerű oldalát mutatja: ezúttal egy erotikával, titkokkal és folyamatos fordulatokkal megtömött thrillerrel van dolgunk. A könyv hátlapján maga az írónő is őszintén vall arról, mennyire erős váltást jelentett ez a könyv korábbi műveihez képest. Nem különösebben jó hír ez a filmadaptációnak. Miközben a könyv lapjait falták az olvasók, és nem bírták letenni a fordulatokkal teli történetet, addig Nick Antosca forgatókönyve meglehetősen középszerűre sikeredett. Nem tudja átadni Hoover történetének izgalmasabb csattanóit, és sajnos a rendező, Michael Showalter sem találja a közös nevezőt a forrásanyag és az adaptáció között. Antosca horrorfilmes tapasztalata ellenére hiányzik a merészség az írásából, amivel izgalmasabbá tehetné a sztorit; a rendező pedig a komikusi múlttól eljutott ugyan a rendezésig, de itt egyikük sem tud igazán mit kezdeni a film erotikus és provokatív oldalával. Néhány fordulat kifejezetten erőltetettnek tűnik, az erotikus jelenetek többsége pedig kimerül a „laza” szexben és egy kis fejtámlás rágcsálásban, miközben Hoover perverz gondolatairól beszélt mindenki a könyv után. A film egyetlen merész jelenete az, amikor Lowen elképzeli, ahogy Verityvel csókolózik, miközben a fantáziája bizarr irányt vesz.

A legtöbb jelenet kimerül annyiban, hogy Lowen a laptopját mérgében lecsapja, papírokat olvasgat, vagy a befagyott tóra mered az ablakon keresztül. A készítőknek még azt sem sikerült megfelelően átadniuk, amikor Verity a saját, gyűlölettel teli önéletrajzát „felolvassa” Lowennek. Ehelyett kapunk néhány meglehetősen erőtlen visszaemlékezést, statikus középtotálokat a gépelő írónőről és rengeteg narrációt. Persze akadnak jobb vizuális ötletek is: Showalter és Jim Fronha operatőr ügyesen használja ki Amy Williams látványvilágát. A díszlet csodálatos, a ház kifejezetten jól néz ki, és érdekes kontrasztot figyelhetünk meg a padló, a faburkolat, valamint az épület belsejében található sziklás elemek között. Kár, hogy ez a legérdekesebb ebben a meseszép házban. Ezt az unalmat jól érzékelteti, ha összevetjük a Stalked by My Doctor: Patient’s Revenge című, teljesen elszállt Lifetime-thrillerrel. Abban Doug Campbell író-rendező képes volt úgy összekuszálni a valóságot, hogy a néző tényleg ne tudja, mi történik valójában, és még a film vizuális kitérői is kiszámíthatatlanná tették az egészet. A Verity ezzel szemben görcsösen ragaszkodik ahhoz, hogy ne legyen különösebben furcsa vagy egyedi.

A történet komótosan végigmegy az alapvető cselekménypontokon és karakteríveken, és csak ritkán villant fel valami igazán különös ötletet. Ilyen például Lowen és Jeremy első találkozása, amikor egy busz elüt egy járókelőt, s beteríti vérrel a főszereplőt. Ez a pillanat legalább megmutatja, hogy lehetett volna több fantázia is a filmben. Csakhogy az ilyen apró kilengések éppen azért feltűnőek, mert minden más annyira átlagos.

A film egyértelmű fénypontja Anne Hathaway. Teljes erőbedobással veti bele magát Verity alattomos karakterébe, aki a négyszemközti beszélgetésekben egészen elképesztő dolgokat képes mondani, miközben a nyilvánosság előtt a tökéletesen csiszolt írónőt hozza. Hathaway minden egyes mondatát jó adag élvezettel mondja ki, mégsem teszi idézőjelbe a figurát. Halálosan komolyan veszi az egészet, és éppen ettől működik. Már a Vihar előtt esetében is bebizonyította, hogy az igazán nevetséges dolgokat sokszor akkor lehet a legjobban eladni, ha valaki teljes őszinteséggel adja elő őket. Legyen szó arról, hogy a jelenben magatehetetlenül fekszik, vagy a múltban alig tudja visszafojtani a férje iránt érzett dühét, Hathaway egyetlen pillanatra sem esik ki a szerepből. 2026-ban már az ötödik filmjénél jár, és továbbra is ugyanazt a különleges jelenlétet hozza a vászonra.

A Verity olyan alkotásokat idéz, amelyekben a vágyak, a meghökkentő fordulatok és a teljes kiszámíthatatlanság mindennél fontosabbak voltak. Sajnos ez a produkció sokkal gyakrabban vált ki egy vállvonást, mint valódi döbbenetet. A könyvhöz képest több változtatást is eszközöltek – például Verity és Jeremy elhunyt gyermekének autizmusát is kihagyták –, ettől pedig olyan érzésünk támadt, mintha a készítők biztonsági játékot űztek volna, óvatosan lavíroztak a könyv fordulatai között, nehogy bárkit felbosszantsanak. Még az úgynevezett kétértelmű befejezés is inkább tűnik könnyű menekülőútnak, mint igazán emlékezetes gyomrosnak.

VERDIKT

Lehet, hogy ez a megoldás elég lesz a könyv rajongóinak. De aki az olyan filmeket szereti, mint a Fülledtség, A szobalány vagy A test melege, annak a Verity Anne Hathaway remek alakítását leszámítva aligha fogja megmozgatni a fantáziáját. A végeredmény így sajnos pontosan olyan lett, mint a cselekményben szereplő befagyott tó: kívülről gyönyörű és mutatós, de a felszín alatt hiányzik belőle az az igazi, pezsgő feszültség, amiért az ember leül egy jó thriller elé. Hathaway ugyan mindent megtesz, hogy a hátán vigye a produkciót, de egyetlen zseniális alakítás nem fogja megmenteni ezt az óvatos, meglepetésektől mentes forgatókönyvet.