Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Clayface – amikor a testhorror végre megmutatja a foga fehérjét

Az Agyagpofa (Clayface) tipikus példája annak, amikor egy filmnek időbe telik, mire megtalálja a saját hangját. James Watkins rendezése sokáig csak tisztességes iparosmunka, amelynek legnagyobb erénye az érdekes alapötlet és a remek szereplőgárda. Aztán valami átkattan, a történet elengedi a kéziféket, és hirtelen kiderül, hogy jóval több van benne egy újabb szuperhősös eredettörténetnél. Az első órában még nem feltétlenül ajánlanám mozis programnak, a végére viszont már egészen más a helyzet.

Matt Hagens története eleinte meglehetősen ismerős mederben halad. Megismerjük a főhőst és a hátterét, majd egy sorsfordító esemény mindent a feje tetejére állít. Közben a film alaposan belemerül az átalakulás tudományos részleteibe, mintha attól tartana, hogy a néző nem érti meg, mitől lesz a címszereplőből szörnyeteg. A romantikus szál sem marad ki a képletből, így az első felvonás néha olyan, mintha egy korai kétezres évekbeli képregényfilm forgatókönyvét porolták volna le. Az Agyagpofa szerencséje, hogy a megszokott szuperhősös alapokat valódi testhorrorral vegyíti. Ez a párosítás elég ahhoz, hogy ne váljon unalmassá, de önmagában még nem teszi különösebben emlékezetessé a filmet.

Kövess minket Facebookon is!

A látványvilág és a színészek sokat segítenek az összképen, ám a történet első fele így is inkább korrekt, mint izgalmas. Ráadásul akad itt valami, ami miatt egyeseknek már önmagában megéri jegyet váltani, mások viszont legszívesebben a kezük elé kapnák a popcornos dobozt: a film kifejezetten gyomorforgató. Nem a hagyományos slasherfilmek vérengzésére kell gondolni. Egy bozótvágó késes gyilkosság még simán beleférhet, de amikor valakinek realisztikus részletességgel roncsolják szét az arcát, az már egészen más kategória. A szemek környékén végzett beavatkozások pedig különösen kellemetlenek tudnak lenni. A film nem finomkodik, és ha érzékeny vagy az ilyesmire, lesz néhány jelenet, amelyet inkább csak fél szemmel mersz követni. Vagy még úgy sem. Mindez ugyanakkor tökéletesen illik egy olyan történethez, amelyben egy jóképű színészből lassan amorf, gyilkos massza lesz. Matt teste nem pusztán ijesztő díszlet: maga válik a fegyverévé. A sminkesek munkája annyira meggyőző, hogy már a kezelések előtti, súlyosan roncsolódott arc látványa is bőven elég a rémálmokhoz. Nem csoda, hogy a karakter kísérleti gyógymódhoz fordul, sőt, egy idő után mi magunk is azt kívánjuk, bárcsak sikerülne valahogy helyrehozni az állapotát. A film ezen a ponton még elsősorban a testi borzalmakkal dolgozik, de később ennél sokkal többet kezd kihozni az ötletből.

Az igazi fordulat akkor következik be, amikor Matt végre nem csupán elszenvedi a változásait, hanem megtanulja a saját javára fordítani őket. Tom Rhys Harries karaktere ekkor indul el a bosszú útján, s ahogy Agyagpofa időről időre testet ölt, úgy látványosan a film is magára talál. A korábban túlrészletezett átalakulás helyét átveszi a kreatív káosz: az eredettörténet egyre ötletesebben használja ki a főhős alakváltó képességeit, és láthatóan élvezi, hogy a lehetőségeknek szinte semmi sem szab határt. A hangulat is fokozatosan átbillen a horrorból egy vérgőzös megtorlástörténetbe. A halálesetek egyszerre fájdalmasak, sokkolóak és bizarr módon szórakoztatóak, a finálé hosszú jelenetsora pedig méltó lezárása ennek az elszabadult őrületnek. Itt már egyáltalán nem az a kérdés, hogy érdemes-e végignézni a filmet, hanem az, mikor lehet újra megnézni.

A történet ráadásul azok számára is működik, akik nem jártasak a DC világában. Batman és a tágabb filmes univerzum gyakorlatilag a háttérben marad, így az Agyagpofa önálló horrorként is megáll a lábán. Közben nem veszíti szem elől a címszereplő tragikus oldalát sem. Matt nem egyszerűen egy újabb gonosztevő, hanem egy megtört ember, akinek a leépülését végigkövethetjük. Harries alakítása miatt pedig sokáig képesek vagyunk együtt érezni vele, még akkor is, amikor egyre sötétebb útra téved. Ez az érzelmi kötődés adja a második félidő egyik legnagyobb erejét.

Tom Rhys Harries számára ez a szerep komoly áttörést jelenthet. Mattként egyszerre tud sebezhető, kiszámíthatatlan, brutális, humoros és félelmetes lenni, ráadásul egyik oldal sem hat erőltetettnek. Ha csak átlagos teljesítményt nyújtana, az első felvonás vontatottsága az egész filmet lehúzná. Ehelyett olyan erős központi alakítást kapunk, amely a gyengébb részeken is átsegít. A mellékszereplők szintén kitesznek magukért. Mivel Matt időnként mások alakját veszi fel, több színésznek is úgy kell eljátszania őt, hogy közben megőrizze a karakter sajátosságait. Ez meglepően jól működik, és akad néhány különösen emlékezetes megoldás is, amelyeket jobb előre nem lelőni.

Naomi Ackie Dr. Caitlyn Corrként a történet egyik fontos támasza: hiteles, földhözragadt alakítása ellensúlyozza a film egyre vadabb fordulatait. Max Minghella Caitlyn vőlegényeként, John Borelli gothami rendőrnyomozóként visszafogottan, mégis emlékezetesen játszik. Joshua James Matt legjobb barátjaként, Corey-ként szintén meggyőző, Eddie Marsan pedig kisebb szerepben is hozza a tőle megszokott színvonalat. A két főgonoszt megformáló Ruby Sear és David Dencik gondoskodik róla, hogy legyen kit igazán utálni, a képregényekből előlépettnek tűnő verőemberek pedig remekül passzolnak a film világához.

VERDIKT

Az Agyagpofa tehát nem hibátlan alkotás. Az első felében túl sokat időzünk a magyarázkodással, a tempója pedig időnként olyan, mintha maga is beleragadt volna a címszereplő ragacsos testébe. Amikor azonban végre hagyja kibontakozni a sajátos horrorötletét, és Harries kezébe adja a történet irányítását, egészen kiváló szórakozássá válik. Aki bírja a durva testhorrort, annak érdemes kitartania mellette: a film második fele bőven kárpótol a döcögősebb kezdésért.