Spencer

Spencer kritika

A Spencer az egyik Oscar-esélyes?

Egy csöndes, titokzatos, kedves, magával ragadó figura – látszólag visszahúzódó és elveszett, azonban ha közelebbről megnézzük, azonnal látható, hogy magabiztos, és szinte magához vonzza a tekintetet. Rejtőzködő, misztikus jellegével megragadja egy teljes nemzet figyelmét, nem tudjuk róla levenni a szemünket. Meg akarjuk érteni, és egy picit azt hisszük, hogy ismerjük is, de olyan hamar tűnik el ez a gondolat, mint amennyire hirtelen ő maga is elment közülünk. 

Spencer

Pablo Larraín újra egy ismert, s mégis majdnem ismeretlen nő történetét mesélte el, aki mai napig foglalkoztatja szinte az egész világ fantáziáját – s hiába készült már róla számtalan film, íródott róla megannyi könyv, talán még mindig nem sikerült teljesen megértenünk őt. A Spencer sem azért hivatott, hogy mindezt megoldja, de ez talán nem is baj. Talán soha nem is juthatunk ennél beljebb.

Kristen Stewart kelti életre Diana Spencer hercegnőt, akit egy hétköznapi Karácsonyon kísérünk végig. Pár napot látunk csak az életébő – kicsit talán meg is ismerjük, elkísérjük az útján, találkozunk a gyerekeivel és a családjával. Diana ekkor már régen kellemetlenül érzi magát a környezetében, azonban még mindig nem tudta meglépni azokat a lépéseket, melyekhez szüksége van a felszabadulásához, de egyértelműen jó irányba tart. Hogy mi volt a végső lökés, s mi volt az, ami belülről mozgatta, vagy éppen visszatartotta mégis őt – ezekre a kérdésekre keresi a választ Larraín a már említett három nap alatt.

A filmben kiemelt fontosságú a rendező téma-, és időpontválasztása. Larraín ezzel úgy keretezi a történetet, hogy mindannyiunk számára egyértelmű legyen Diana mindennapi fogsága, amiben annyira kellemetlenül érzi magát. A Karácsony, melynek egy emelkedett, meghitt eseménynek kellene lennie, idegesítő, sokszor már-már személyes teret megtörő, de leginkább unalmas és lélekölő, szürke eseménysorozattá válik. Diana megérkezik, és a kezdetektől bizonytalan, hogy esetleg nem lenne-e jobb ötlet az, ha már a legelején maga mögött hagyná mindazt, ami ennyire visszafogja. 

Valami, vagyis pontosabban valakik miatt ezt még azonban nem teheti meg – a két hőn szeretett fia, Vilmos és Harry herceg miatt. A két kisfiú válik a film érzelmi középpontjává, amolyan horgonnyá, mely mindig képes megtartani Diana érzelmi stabilitását, és megakadályozni, hogy elveszítse türelmét és a józaneszét. A velük való jelenetek a film legkellemesebb és leginkább érzelmes pillanatai – ők Diana életében talán az egyetlen ajándékok, amik miatt hálás volt a királyi családnak.

Spencer

A királyi családnak, akik ezúttal egyértelműen a film főgonoszasként vannak feltüntetve. Károly és a Királynő már a kezdetektől fogva ominózus lényként vonulnak a történetben. Nagyon sokáig nem látjuk az arcukat, nem halljuk őket megszólalni, s amikor először pillantjuk meg őket, szinte alig szólalnak meg. Diana számára képtelenség velük beszélni: csak üresség, csend és visszautasítás az, amit tőlük kaphat. Életében szinte már horrorisztikus figurákként lebegnek ezek az alakok, amire a film, és legfőképp Johnny Greenwood soundtrackje rá is erősít. Diana fuldoklik ebben a közegben, és ha éppen nem gyerekeivel van, akkor mindenféle módszerrel igyekszik megszabadulni tőlük. Lázadozik, nem azt a ruhát veszi fel, ami ki lett neki készítve, vagy éppen ujjait lenyomva a torkán próbál bárminemű ellenállást tanúsítani. 

Spencer

Szüksége is van erre az ellenállásra, a kitörési kísérleteire. Mint egy fogvatartott, próbál kiszabadulni láthatatlan börtönéből, ahol minden rendelkezésére ár, mégis őrök figyelik minden lépését. A mű így egyszerre thriller, egy félelmetes, nyitott kalitka, melnyek a középpontjában pedig Kristen Stewart áll, aki karrierjének talán eddigi legjobb alakítását nyújtja. Nem volt könnyű dolga – A korona című sorozatban feltűnt Emma Corrin magasra tette a lécet, azonban Stewart ha nem is képes megugrani, de legalább ugyanolyan szinten hozza a karaktert. A hanghordozáson és az egyértelmű hasonlóságon túl Stewart hitelesen jeleníti meg a karakterben dúló viszályt, valamint az érzékeny, odaadó anya és a még mindig törékeny, raboskodó lány kettősségét. Jövőre szinte biztosan találkozunk vele az Oscar gálán.

VÉGSZÓ

Larraín a Jackie után valamivel finomabb és szűkebb vásznon közelítette meg főhősét, és ez valószínűleg alkotása javára vált. Amolyan portrét kapunk a hercegnőről, egy kisebb mesét egy valós tragédiáról, ahogyan azt a film elején olvasható szöveg is előrejelzi. Ha nem is az év legjobbjai között van a mozi, megközelítésének és meggyőző alakításainak hála egy valódi gyöngyszemet üdvözölhetünk benne.

Total
1
Shares
Previous Article
Örökkévalók

Az Örökkévalók írója a Marvel egyik legfélelmetesebb gonosztevőjére utalt a folytatásban

Next Article

TESZT: Call of Duty: Vanguard

Related Posts

Ne maradj le a hírekről, kövess minket a Facebook-on is!