Minyonok és szörnyek – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Valami egészen fura dolog történik a Minyonok és szörnyek felénél. A banános poénok, a csetlés-botlás és az állandó minyon-halandzsa mögött hirtelen leesik a tantusz: valaki, aki ezt a filmet készítette, tiszta szívből imádja a mozit. És most nem a modern kasszasikerekre vagy a sárga figurás plüssök eladására gondolok, hanem magára a filmművészetre. A némafilmekre, a klasszikus Universal-szörnyfilmekre, Hollywood aranykorára. Arra az érzésre, amikor beülsz a sötét terembe, és teljesen elveszel egy sztoriban. Ez a rajongás pedig – minden várakozás ellenére – baromira átragad a nézőre is.

Be kell vallanom, sosem voltam a legnagyobb Minyon-fan. Elvoltam velük, elmosolyodtam rajtuk, néha meg forgattam a szemem. Hét film és kismillió ajándéktárgy után ezek a sárga káosz-manók már annyira mindenhol ott vannak, hogy szinte menekülni sem lehet előlük. Most azonban meghajoltam a készítők előtt, mert a Minyonok és Szörnyek végül meghozta azt a bizonyos áttörést, amire szerintem sokan vártak. Nem azért, mert feltalálta a spanyolviaszt, vagy hirtelen Pixar-szintű dráma lett belőle, hanem egyszerűen találtak egy meglepően cuki és okos alapötletet: ezek a halandzsázó idióták most azt a médiumot ünneplik, ami egyáltalán életre keltette őket. Ez pedig kifejezetten bűbájos.

Kövess minket Facebookon is!

A sztori az 1920-as években játszódik, és két feltörekvő minyont, Jamest és Henryt követi, akik valahogy elvetődnek Hollywoodba, és véletlenül filmsztárok lesznek. A felemelkedésük pont a filmtörténet egyik legizgalmasabb korszakára, a némafilmről a hangosfilmre való átállásra esik – ami elég komoly kihívás olyan lényeknek, akiknek a kommunikációja kimerül a gagyogásban meg a fura zajokban. Ha ez a felütés gyanúsan úgy hangzik, mint az Ének az esőben vagy a The Artist – A némafilmes, csak épp az Illumination stúdió tálalásában, hát… mert pontosan az. És működik! A legmeglepőbb az egészben az, hogy Pierre Coffin rendező – aki mellékesen még Henry angol hangját is adja a rajzfilmben – és Brian Lynch társíró nagyon komolyan vették ezt a koncepciót. Ez nem csak egy-két elszórt utalás a felnőtteknek; a film büszkén vállalja a mozi iránti szerelmét. Charlie Chaplin, Harold Lloyd, Buster Keaton, George Lucas, a régi szörnyfilmek, az Aranypolgár, a Casablanca és még rengeteg klasszikus előtt tisztelegnek. Tele van a háttér vizuális poénokkal, filmes utalásokkal és kamu plakátokkal. A mozirajongók imádni fogják a húsvéti tojások vadászatát.

Az animációs film első fele egyértelműen a legerősebb anyag, amit a franchise évek óta letett az asztalra. Zseniális nézni, ahogy a minyonokból némafilmsztárok lesznek. A burleszk jellegű csetlés-botlásuk hirtelen tökéletes értelmet nyer a korai mozi keretei között. A fizikai humor teljesen otthon van a Chaplin és Keaton ihlette fekete-fehér világban. A poénok ülnek, és talán most először van egy valódi ötlet is a pusztítás mögött. Kifejezetten frissítő élmény. James és Henry meglepően szerethető főszereplők. A barátságuk ad egy kis érzelmi magot a filmnek, a közös álmuk pedig ad egy olyan őszinteséget a sztorinak, ami felemeli a hülyéskedést. Persze még mindig minyonok: fura hangokat adnak ki és romba döntenek mindent. De van valami fura módon kedves abban, ahogy történeteket akarnak mesélni és az álmaikat kergetik. Nyilván ez nem egy mély művészfilm az alkotói válságról, de nem is kell annak lennie.

A film pontosan tudja, mi akar lenni. Ellentétben a Pixar, a DreamWorks vagy a Sony animációival, amik gyakran a teljes lelki összetörésre hajtanak, a Minyon-filmek mindig is beérték az egyszerű örömökkel. Nevettesd meg a gyereket, szórakoztasd a szülőt, pörögjön a sztori, legyen káosz, aztán jöhet a stáblista. A Minyonok és szörnyek tartja magát a recepthez, de feldobja annyi filmtörténeti utalással, hogy a felnőtteknek is legyen min agyalni. A humor is élesebb most. Igen, még mindig vannak seggre esések és banános poénok a kicsiknek, de a viccek sokszínűbbek és okosabbak. Bejön egy kis iparági szatíra, odaszúrogatnak a stúdiófejeseknek és a merch-gyártásnak. Egy konkrét Aranypolgár poénon sokkal jobban felröhögtem, mint amit egy Minyon-filmtől vártam volna.

A szép oldala mellett nézzük meg, hol ment félre kicsit a dolog. Jesse Eisenberg Dort, a robotember szerepében, akinek már a létezése is egy bizarr vicc. Sajnos azonban itt kezdődnek a film problémái. Mert az első félidő zsenialitása után a mozi elkezd visszaesni a franchise régi hibájába: egyszerűen nem bírja leállítani magát, és mindent bele akar pakolni. Túl sok a mellékszál, a mellékküldetés és a karakter. A film legnagyobb ereje a régi Hollywood és a mozi evolúciója előtti tisztelgés, de amint átvált az óriásszörnyekre, a világvégére és a szanaszét ágazó történetszálakra, elkezd egy tipikus, tucat-Minyon kalanddá válni. A zseniális cinefil játszótér átadja a helyét a biztonsági játéknak, ami ugyan szórakoztató marad, de már közel sem olyan ihletett. A legnagyobb ludas ebben a Dort-féle robotszál. Eisenberg karaktere önmagában vicces, de a sztorija nem igazán passzol a film többi részéhez. Csak feleslegesen bonyolítja az amúgy is ezerfelé szakadó cselekményt. Próbálnak behozni egy szerelmi szálat is Dort és a harcias szüfrazsett, Debbie (Zoey Deutch) között, de az egész annyira összecsapott, hogy nincs semmi súlya. A kevesebb több lett volna. Ugyanígy a szörnyes vonal is elég felemás. Goomi vitathatatlanul cuki, a lénydizájnok színesek és kreatívak, de amikor a film átmegy a szokásos „mentsük meg a világot a mágikus szörnyektől” típusú rombolásba, elveszíti azt a személyiséget, ami a hollywoodi részeket olyan jóvá tette. Hangos lesz, kaotikus és túlenergikus. Még mindig fun, csak már nem olyan különleges. Szerencsére Coffin rendezése gondoskodik arról, hogy sose legyen unalmas a dolog. A tempó végig pörög, és a 90 perces játékidővel a film szerencsére nem húzza túl a vendégszeretetet. Egy percre sincs megállás, amit a kisebbek biztosan imádni fognak.

Külön ki kell emelni John Powell zenéjét, ami tökéletesen passzol a mozi ünnepléséhez. Powell beveti a klasszikus hollywoodi nagyzenekari futamokat, a játékos szörnyfilmes motívumokat és azt a régi vágású melegséget, amitől az egész olyan, mint egy elfeledett stúdió-korszakbeli kalandfilm. A zenéje még a legkaotikusabb részeket is felemeli, és pont azt az érzést hozza, hogy néha teljesen oké csak hátradőlni, mosolyogni, és hagyni, hogy elragadjon a mozi varázsa. Látványban az Illumination hozza a kötelezőt: élénk színek, sima animáció, kifejező karakterek. Nem reformálja meg a műfajt, de nem is kell neki.

VERDIKT

A Minyonok és szörnyek legmélyén az álmokról, a kreativitásról és a mozi iránti rajongásról van szó. Arról, hogy miért mesélünk történeteket, és miért gyűlnek össze az emberek sötét termekben, hogy együtt nevessenek vagy izguljanak, hogy egy filmnek szórakoztatónak kell lennie. Van valami nagyon szép abban, amikor egy sárga izékre és banánmániára épülő franchise megáll egy pillanatra, hogy emlékeztesse a nézőt, miért is számítanak a filmek. Színes, pörgős, meglepően szívmelengető szerelmes levél Hollywood aranykorához – néha másfél óra felhőtlen káosz és mozi-nosztalgia épp elég a boldogsághoz.