Wide Screen
Image default
Kritikák

KRITIKA: Staten Island királya

Apatow felnőtt - lehetséges ez egyáltalán?

Judd Apatow már öt éve nem rendezett filmet. Bármennyire is volt kiváló az Amy Schumer nevével fémjelzett Kész Katasztrófa, itt volt az ideje, hogy megkapjuk az időközi Apatow-adagunkat – s bár volt standup és könyv is, semmi sem adhatja ugyanazt az érzést, azt a “vibe”-ot, amit az impro-király, komédia-császár mozgóképen tud hozni. Elvégre fontos alakról van szó. A rendező a kétezres évek közepével lefektette az elkövetkezendő évtizedben érkező komédia alapjait, legyen szó akár tv-ről, akár moziról, és számtalan olyan komikusnak indította be a karrierjét, akit még manapság is követünk. Ennyi idő után azonban elvárható a fejlődés – s ebben Apatow mindig is lassacskán haladt előre. Most talán az egyik legnagyobb ugrását tette meg, miközben azért végig hű maradt saját hitvallásához és filmes stílusához. Ja, és közben megerősített mindenkit, hogy Pete Davidson-ban igenis több van, mint Ariana Grande expasija, és az egész stáb által utált SNL-tag.

Első blikkre a Staten Island királya ugyanaz az Apatow-komédia, amit eddig is megszokhattunk tőle. Adott egy húszas évei elején járó, céltalan főhős, aki nem tudja, mi lesz a jövője, csak annyiban biztos, hogy élvezi a jelent. Vagyis sokkal inkább azt hiszi, miközben azért a mélyben ennél bonyolultabb érzelmek húzódnak meg. Adottak a kedves, de csípős humorú szülők, a cool haverok, a romantikus szál, és persze a coming-of-age sztori. Egyszóval minden megvan, mi szem szájnak ingere. Így ha eddig is imádta valaki a komikus filmjeit, úgy most sem fog csalódni, de ez persze igaz az utálkozókra is. Hiszen a rendező még mindig eszement hosszú filmeket csinál (jelen darab 140 percnél áll meg), aminek a nagy részét ismételten improvizált dialógusok töltenek ki. Egy komédiánál ezt nem mindenki gyomra fogja bevenni, szükség van a kifejezetten erre vágyó nézőközönségre. 

Az is problémát okozhat sokakban, ha nem kedvelik Pete Davidson-t, ő ugyanis itt is pontosan ugyanaz, aki eddig is volt: a kissé céltalan, mégis nagyszívű, szarkasztikus figura, aki kicsit idősebb is annál a testnél, amibe látszólag beszorult. Szeretjük, vagy nem, az tény, hogy Apatow talán az első figura, aki igazán tudott vele és a tehetségével mit kezdeni, és adott neki egy olyan platformot, ahonnan akár olyan magasra ugorhat majd, mint anno Schumer.

Ha már eleve úgy állunk neki a filmnek, mint avatott Apatow-rajongók, akkor is van újdonság, amibe belevethetjük magunkat. A direktor már évek óta elkezdte mélyíteni a filmjeit, és a felnőtteknek szóló komédiát egy szinttel mindig kicsit magasabbra tette. A 40 és annyi óta (de igazából már a Funny People is ide sorolható) elkezdett a kvázi életrajzi filmek irányába sodródni – akár saját életéből, akár egy híres komikus köré építve kanyarított vicces, átélhető történeteket. Ez esett meg a jelen film kapcsán is, ezúttal azonban valamelyest sötétebb, felnőttesebb stílusra kapcsolt. Davidson múltja és problémái szerves része a film szövetének, már-már terápiás moziként is felfogható – látjuk, ahogy elért valamit a főhős a film végére, vagy csak éppen rálépett arra a bizonyos startkőre. Talán ez az a filmje, amit a leginkább sötét, és tényleg megfontolt irányba visz el, megszórva a gond nélküli hétköznapokat is némi depressziós felhanggal, és párszor az öngyilkosság gondolatával is. Kiváltképp a film első felében a rendező olyan hangjegyeket üt meg, amit korábban még sohasem, és ez az a tónus, ami talán a leginkább disztingválja a darabot a komikus többi filmjétől. 

Érdekes azt is megnézni, hogy a rendező öregedésével mennyivel fontosabb, érettebb témákhoz közelít. A karakterei valahogy jóval emberibbnek hatnak, és valódi problémákkal küszködnek, miközben azért hiányzik belőlük az a kimértség, az a manírosság, amit általában a komédiákban láthatunk. Ez a folyamat a főhőstől indul, de kiterjed mindenkire – leginkább a Bill Burr által alakított pótapára, aki képes megítélésünket kb. minden tíz percben megváltoztatni.

VÉGSZÓ

Persze nem kell attól félnünk, hogy itt lélektani drámát látunk stoner komédia helyett. A végére megmarad a reményteli, poénos felhang, és Apatow képtelen minket elengedni úgy, hogy ne adjon legalább egy kicsi bizodalmat a főhős jövőjében. Ezt is azonban úgy teszi, hogy csak fogódzkodót ad, és elkerüli a mézesmázos hollywoodi befejezést. Nem is vártunk volna tőle kevesebbet, azonban az mindenképp meglepő, most mennyivel többet kapunk. Miközben a mozik lassacskán újranyitogatnak, addig VOD-on az élet ragyogó, és olyan alkotásokat nézhetünk, amik mellett bűn lenne szó nélkül elmenni. Na ilyen a Staten Island királya is – Apatow előrelépett, mi pedig csak gazdagabbak lettünk vele.

Úgy tűnik, hogy Adblock kiegészítőt használsz, blokkolod a hirdetéseket.

Segítsd a munkánkat azzal, hogy engedélyezed a weboldalon megjelenő hirdetéseket.

Zárd be, ha nem szeretnél támogatni minket | Segítség? Kapcsolat