Az univerzum védelmezői – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Hosszú évek fejlesztési pokla után végre megérkezett a mozikba Az univerzum védelmezői (Masters of The Universe) új feldolgozása. Papíron minden adott volt a projektnek, hogy a franchise régóta várt nagy visszatérése legyen: a rendezői székben Travis Knight foglalt helyet – aki olyan filmeket szállított, mint az ŰrDongó vagy Kubo és a varázshúrok -, a szereplőgárdát pedig olyan nevek erősítik, mint Nicholas Galitzine, Camila Mendes, Idris Elba vagy Jared Leto – persze utóbbit tegyük zárójelbe, ahogy a készítők se reklámozták nagyon. A végeredmény messze áll az olyan epikus fantasy-kalandtól, amire sokan számítottak. Ámbár a film látványvilága több alkalommal is lenyűgöző, a történet és a karakterek nem tudják megtölteni tartalommal ezt a grandiózus keretet.

A film legnagyobb problémája egyértelműen a forgatókönyv. Már az első percekben érezhető, hogy a történet számos átíráson és kreatív változtatáson ment keresztül a munka során. A cselekmény nem egy világos vízió mentén épül fel, hanem inkább különböző ötletek és elképzelések keverékének tűnik, és ebből könnyű leszűrni, hogy az írók nem tudtak mit kezdeni a rengeteg ötlettel, nem volt egy kitaposott ösvény, amin elindulhattak volna.

Kövess minket Facebookon is!

A film egyik pillanatban komoly fantasy eposz szeretne lenni, a következőben könnyed kalandfilmként működne, majd hirtelen harsány humorral próbálja oldani a feszültségen a nézőtéren. Ez a folyamatos hangulatváltás végig bizonytalanná teszi az alkotást. Szórakoztató volt, de nem azért, mert olyan jókat nevettünk volna a poénokon, hanem már kínunkban nevettünk fel egy-egy viccesnek tűnő jelenetsoron. A történet ráadásul meglehetősen kiszámítható, a fordulatok többsége már jóval előre sejthető, és a fantasy műfaj jól ismert sablonjai közül is számos visszaköszön a feldolgozásban.

Különösen csalódást keltő, hogy az Eternia világában rejlő lehetőségeket a film alig használja ki. Egy olyan univerzum esetében, amely évtizedek alatt hatalmas mitológiát épített maga köré, meglepően kevés kreatív világépítéssel találkozhatunk. A helyszínek gyönyörűek, de a történet ritkán mélyül el bennük annyira, hogy valóban élő, lélegző világnak érezzük őket.

Nicholas Galitzine eleinte kissé bizonytalannak tűnik He-Man szerepében. Az első felvonás során nehéz igazán kapcsolódni a karakterhez, és a színész sem találja rögtön a figura ritmusát, de ezt akár a nézők és film közötti párhuzamhoz is hasonlíthatnánk. Ahogy azonban halad előre a történet, egyre magabiztosabban mozog a szerepben, és a fináléra már teljesen hiteles akcióhőssé válik.

A főszereplő mellett a mellékszereplők teljesítménye jóval vegyesebb képet mutat. Camila Mendes Teelája meglehetősen halvány marad, igaz, a forgatókönyv sem kínál számára sok lehetőséget, és az operatőr az előnyös kamera-beállításokkal próbálja fenntartani az érdeklődést. Idris Elba időnként karizmatikus pillanatokat kap, de valahogy végig olyan érzésünk volt karakterével kapcsolatban, hogy kilóg ebből a világból. Alison Brie pedig gyakorlatilag alig észrevehető a filmvásznon, róla teljesen megfeledkeztek. És akkor még nem emeltük ki a film fénypontját! A legnagyobb problémát azonban Skeletor jelenti. Jared Leto láthatóan élvezi a karakter túlzó, teátrális oldalát, a végeredmény mégsem működik. A legendás főgonosz helyett egy furcsán súlytalan figurát kapunk, de még ennél is aggasztóbb, hogy bár őt állítják be az univerzum „ördögének”, ezt nem sikerül elérnie. Még a végső összecsapásban sem hozza azt az egetrengető, félelmetes nemezis képét Skeletor. Kétségkívül fontos leszögezni, hogy a látványtervezők remek munkát végeztek a karakter külsejével, de a motivációi kidolgozatlanok, a jelenléte pedig nem hordoz valódi veszélyérzetet. Egy olyan történetben, amely alapvetően He-Man és Skeletor örök konfliktusára épül, ez különösen komoly hiányosság.

A papírvékony karaktereket, a rossz történetvezetést, a gyenge és súlytalan sztorit viszont a film látványvilága és akciója megmenti. Technológia megvalósításban abszolút élen jár az Amazon MGM Studios új mozija. Eternia lenyűgözően fest a szélesvásznon. A díszletek, a kosztümök és a vizuális effektek végig magas színvonalat képviselnek. Még akkor is élmény nézni ezt a világot, amikor maga a történet éppen nem tudja kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Külön említést érdemel Daniel Pemberton zenéje, amely remekül ötvözi a klasszikus motívumokat a modern blockbuster-hangzással. Több jelenet is sokkal erősebben működik a zenei aláfestésnek köszönhetően.

A film első fele meglehetősen döcögősen indul, ám a második felvonásra gatyába rázza magát. Az akciók látványosabbá válnak, a rendezés energikusabb lesz, és az alkotás elkezd valamiféle saját személyiséget mutatni. A harmadik felvonás egyértelműen a legerősebb része a filmnek, nagy volumenű összecsapásokkal és látványos fináléval. Kár, hogy ehhez viszonylag hosszú út vezet. Iskola példája annak, ahogy a hatalmas költségvetés, sztárszereplők és látványos akciók ide vagy oda, egy film elvesz a végtelen univerzumában.

Az univerzum védelmezői tipikus példája annak, amikor egy film minden fontos hozzávalóval rendelkezik, pénz, paripa és fegyver, és mégsem áll össze igazán működő egésszé. Egy kihagyott ziccer azok után, amilyen nagy elvárásokat támasztottak a filmmel szemben. A látvány pazar, a költségvetés minden képkockán látszik, és időnként felvillan, milyen izgalmas fantasy-kaland válhatott volna belőle. Ahogy néhány gondolattal feljebb már kifejtettük, a problémát az jelenti, hogy az alkotói csapat nem tudott dűlőre jutni, pontosan milyen hangvételt célozzanak meg. Az érzelmes jeleneteket gyakran megtöri a túlzó humor, a komolyabb pillanatok pedig elveszítik a súlyukat a folyamatos stílusváltások miatt. A játékidő is kissé túl hosszúnak érződik, és több jelenet is könnyedén áldozatul eshetett volna a vágószobában.

VERDIKT

A régi rajongók valószínűleg találnak majd benne szerethető utalásokat és nosztalgikus pillanatokat, az új nézők számára viszont kevés kapaszkodót kínál. Végül megmentik Az univerzum védelmezői becsületét az utolsó felvonásra, nem lett belőle katasztrófális kudarc, ugyanakkor nem tud felnőni legendás alapanyaghoz. Látványos fantasy-kalandként elmegy a mozikban, ám a nagy visszatérés helyett inkább egy elszalasztott lehetőség érzetét hagyja maga után.