Backrooms – Hátsó szobák kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

A Backrooms – Hátsó szobák egyszerre nyomasztó pszichológiai horror, generációs rémálom és egy meglepően ambiciózus debütálás egy olyan rendezőtől, aki korábban csak internetes videókkal hívta fel magára a figyelmet. Ez a film több egy egyszerű horroradaptációnál, és bár nem tökéletes, néha megbotlik a saját ambícióiban, mégis olyan erős benyomást hagy, hogy nehéz kiverni a fejünkből.

Az elmúlt években kevés olyan internetes horrorjelenség nőtte ki magát akkora kultikus jelenséggé, mint a Backrooms a videómegosztó portálokon. Az eredetileg internetes képekből és fórumposztokból született koncepció egészen különös félelmet keltett az emberekben, és egy olyan világot teremtett, amely egyszerre ismerős és teljesen idegen. Az üres, sárgára festett irodai folyosók, a végtelennek tűnő szobák és az ismerősnek ható, mégis teljesen idegen terek egyszerre idéznek nosztalgiát és szorongást. Kane Parsons YouTube-videói tették igazán híressé ezt a világot, most pedig megérkezett a nagyszabású filmes adaptáció is. A kérdés csak az volt, hogy működhet-e ugyanez a rémálom hollywoodi költségvetéssel. A válasz meglepően összetett — de leginkább igen.

Kövess minket Facebookon is!

A film egyik legnagyobb erőssége, hogy a készítők pontosan megértették, mi tette naggyá az eredeti koncepciót. Az adaptáció ugyanis nem hagyományos szörnyhorror. Nem a jumpscare-ekről vagy a vérengzésről szól, hanem arról a furcsa, megmagyarázhatatlan érzésről, amikor egy hely egyszerre tűnik ismerősnek és teljesen természetellenesnek. Kane Parsons ezt a hangulatot már a nyitányban elképesztően jól megfogja. A VHS-esztétikával, szemcsés képekkel és nyugtalanító csenddel dolgozó prológus szinte azonnal beszippantja a nézőt. Ezután viszont a film egy jóval hagyományosabbnak tűnő 90-es évekbeli világba vált, ahol Chiwetel Ejiofor karaktere, Clark egy lecsúszott bútorértékesítőként próbál túlélni.

Clark is egy érzelmi csapdában találja magát. Egy kihalt raktáráruházban dolgozik, ahova gyakorlatilag beköltözött már, miután a felesége kidobta agresszív viselkedése és érzelmi zárkózottsága miatt. Terapeutája, Mary próbál segíteni rajta, de Clark egy másik világban keres menedéket — egy olyan helyen, ahol a valóság szabályai nem érvényesek, és ahol a múlt árnyai kísértik. Az áruház pincéjében ugyanis rátalál egy titkos átjáróra, amely a végtelen Hátsó ajtókba vezet.

A Backrooms – Hátsó szobák akkor válik igazán nyugtalanítóvá, amikor hagyja, hogy a szereplők egyszerűen csak bolyongjanak ezekben az abszurd terekben. Parsons rendezői székben rendkívül magabiztosan bánik a térrel és a kamerával. A vizuális világa különösen erős: a hosszú steadicam-mozgások, a végtelen folyosók és a hideg fluoreszkáló fények szinte hipnotikus atmoszférát teremtenek. A régi irodai bútorok, a megsárgult tapéták, a rossz helyre épített ajtók és a furcsa tárgyak mind olyan érzést keltenek, mintha valaki megpróbálta volna újraalkotni az emberi világot emlékek alapján — de valami nagyon félrement közben. És pontosan ettől lesz nyugtalanító az egész. Nem azért, mert folyamatosan szörnyek ugranak elő, hanem mert maga a tér válik fenyegetővé. Az adaptáció egyik legjobb ötlete, hogy ezeket a régi tárgyakat nem egyszerű nosztalgikus kellékként kezeli. Kane Parsons generációja számára a 80-as és 90-es évek technológiái már szinte múzeumi relikviák. VHS-lejátszók, régi kamerák, kopott irodai székek és furcsa mintás szőnyegek — mind olyan dolgok, amelyek egyszerre ismerősek és idegenek. A film ezt a furcsa generációs távolságot használja horrorforrásként.

Szerencsére nem csak látványra épít. Parsons meglepően sok figyelmet fordít a szereplők lelki állapotára és a köztük lévő feszültségre is. Különös ez egy olyan filmestől, aki először próbálja ki magát stúdiófilmnél, korábban csak házi videókat gyártott, ugyanakkor ez is azt igazolja, hogy sokszor nem számít előzetes tapasztalat, sokkal fontosabb a szenvedély és a tisztelet a forrásanyag iránt. Emiatt jóval több lesz egyszerű internetes creepypasta-adaptációnál. A történet érzelmi középpontját Clark és Mary kapcsolata adja. Mindketten sérült emberek, akik különböző módokon próbálnak menekülni saját traumáik elől. A Backrooms – Hátsó szobák pedig mintha fokozatosan fizikailag is megtestesítené ezeket az elfojtott érzéseket. Chiwetel Ejiofor remek választás a főszerepre. Clark egyszerre rideg és megtört figura, akiben folyamatosan ott dolgozik a düh és az önpusztítás. Renate Reinsve ezzel szemben sokkal visszafogottabb energiát hoz, és szépen érzékelteti, hogyan kezd lassan megbomlani Mary magabiztossága is.

A mozifilm legnagyobb problémája ott kezdődik, ahol szerényebb és visszafogottabb hangnemről egy sokkal konkrétabb és direkt horror irányába elmozdul. Az eredeti Backrooms-videók egyik legerősebb eleme az volt, hogy szinte semmit sem magyaráztak túl. A néző fantáziája töltötte ki az üres helyeket, és ezáltal sokkal ijesztőbbé vált a történet. Egyfajta interpretációs szabadságot adott a nézőknek, hogy saját félelmeiket és képzelgéseiket kifejtsék. A moziverzió viszont időnként átlépi ezt a határt, és bizonyos jelenetekben fizikai formát öltenek olyan dolgok, amelyekről kialakult egy sejtés, de nem mutatták a kamerának egészen az utolsó felvonásig. Pont ettől volt olyan félelmetes.

Amit felépítettek, szépen lerombolják az utolsó felvonásban. Vége a titkolózásnak egyszerűen megmutatják, hogy mi is történik a Backrooms-ban, és ezáltal elveszíti azt a misztikumot és szorongást, ami miatt az eredeti videók olyan hatásosak voltak. Az A24 stúdió legújabb filmje egyszerre akar művészibb és elvont horror lenni, miközben vonzó legyen a szélesebb közönség számára is. Ezt az egyensúlyt azonban nem mindig találja el, ennek eredménye egy kaotikus, de mégis elmékezetes horrorélményben csúcsosodik ki. Messze nem hibátlan projekt, néha túlmagyarázzák, néha túl direkt, és akadnak olyan részek is, amikor a kontroll kicsúszik a rendező kezéből, de hibái ellenére az elmúlt évek egyik legizgalmasabb és legambiciózusabb horrorfilmje. Kane Parsons nem egyszerűen ráhúzott egy filmet egy népszerű internetes mémre, inkább megpróbálta visszaadni egészestés filmként az eredeti koncepciót.

VERDIKT

A végeredmény nyers és ambícizókkal teli horrorélmény, amelynek legnagyobb ereje éppen a nyugtalanító atmoszférájában rejlik. Nem minden ötlet működik maradéktalanul, ennek ellenére képes fenntartani az érdeklődést, s beférkőzni az ember gondolataiba. A Backrooms – Hátsó szobák nem egyszerűen az ijesztgetésre épít, hanem folyamatosan fenntartja a diszkomfortérzetet, és ezt meglepően hatékonyan teszi.