A Pók: Noir 1. évad – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Kevés olyan színész van Hollywoodban, aki annyira karakteres stílusával formálja meg szerepeit, mint Nicolas Cage. Akár akciófilmről, horrorról vagy formabontó műfaji kísérletekről van szó, Cage mindig képes maradandót alkotni. A Pók: Noir egy sötét, füstös, 1930-as éveket idéző Pókember-történetre épít, ahol a klasszikus detektívfilmek hangulata találkozik a Marvel világával. Az első epizódok alapján a sorozat nem az MCU látványvilágára vagy a szokásos szuperhősös akciókra helyezi a hangsúlyt, annál inkább egy stílusos, karakterközpontú noir thrillerként mutatja be képregények egyik legismertebb szuperhősét, de teljesen új köntösben. És bár nem hibátlan az Amazon és Sony Pictures közös produkciója, az atmoszféra olyan erősen beszippantja a nézőt, hogy könnyű megbocsátani a kisebb botlásokat.

A Prime Video már a premier előtt bejelentette, hogy kétféle verzióban mutatja be a sorozatot: hagyományos színes változatban és az úgynevezett „autentikus fekete-fehérben” kiadásban. A két változat közül egyértelműen a fekete-fehér jobb választás. Nemcsak látványosabb, hanem karakteresebb élményt ad az egész sorozatnak. A színes verzióban a képek olykor túl élénkek és zavaróak lehetnek, míg a fekete-fehér változatban a kontrasztok és árnyékok dominálnak, ami mélyebb érzelmi hatást kölcsönöz egy noir stílusú történethez. Ebben a „sötét” hangulatban a karakterek és a történet is intenzívebbé válik, így a nézők könnyebben belemerülhetnek a sorozat világába.

Kövess minket Facebookon is!

A korabeli klubok, az eső áztatta New York-i utcák, a cigarettafüsttel teli helyiségek és a neonfények mind úgy néznek ki, mintha egy régi hollywoodi krimi elevenedne meg. A látványvilág elképesztően részletes, és érezni rajta, hogy az alkotók tényleg értették, mi kell egy noir filmhez. A díszletek nem pusztán háttérként szolgálnak, hanem folyamatosan építik a nyomasztó, melankolikus hangulatot. A tárgyak mellett a férfiak elegáns öltönyökben, a nők pedig csábító ruhákban jelennek meg. A fény-árnyék játéka és a kontrasztok használata tovább fokozzák a feszültséget. Egy komor atmoszféra tárul elénk, amelyben minden sarkon rejtély és veszély leselkedik, s az egész vizuális stílus egyfajta időutazásra invitálja a nézőt. Még visszakanyarodva a színes verzióhoz: extraként is értelmezhetjük, amelyben jobban kidomborodnak a jelmezek és díszletek.

A történet középpontjában Ben Reilly áll, aki ebben a verzióban egy megfáradt magánnyomozóként próbál túlélni New York legsötétebb utcáin. Cage már korábban meggyőzte a rajongókat, pedig eddig csak szinkronhangját kölcsönözte a karakternek a Pókember: Irány a pókverzum! című animációs filmben, most azonban élőszereplős formában egy lapáttal rátett eddigi alakítására. Olyan érzésünk volt a szerepről, mintha direkt rá írták volna. Furcsa hanglejtése, a túlzó mimikája és kissé őrült jelleme remekül illik ehhez a világfájdalmas, cinikus nyomozóhoz. Persze aki alapból nem kedveli Cage játékstílusát, a véleménye nem fog változni, ugyanis a sorozat maximálisan „Nicolas Cage-faktorra” épít.

A mellékszereplők közül Lamorne Morris Robbie Robertsonként kellemes meglepetés. A karakter humora természetesnek hat, de a drámaibb jelenetekben is jól teljesít. Li Jun Li Black Catként egyszerre titokzatos és veszélyes, míg Brendan Gleeson Silvermane szerepében igazi klasszikus gengsztervezérként uralja a képernyőt.

A zene végig dominál a sorozatban. A jazzes, noir hangzásvilág azonnal beszippant, a főcím pedig gyakorlatilag olyan érzést kelt, mintha egy régi James Bond-film nyitánya indulna el. Nemcsak a dallamok, hanem a vizuális megoldások is ezt az érzést erősítik. Az operatőri munka szintén kiemelkedő. Rengeteg döntött kameraállást, árnyékos kompozíciót és klasszikus noir képi megoldást használnak. Sok jelenet direkt idézi a hatvanas-hetvenes évek képregényes sorozatait, ami furcsa módon még jobban passzol ehhez az alternatív Marvel-univerzumhoz. Akciójelenetek miatt sem kell aggódni; a kaszkadőrmunka látványos, a bunyók dinamikusak, és szerencsére nem fullad minden teljes CGI-káoszba. A mozifilmek után hálóhintázós effektek időnként furcsának tűnhetnek az épületek között, de a belső nézetű jelenetek kifejezetten látványosra sikerültek. Amivel meggyűlt a forgatókönyvírók baja: az a dialógusok. Egyes beszélgetések túl mesterkéltnek hatnak, és főként Ben-Janet kapcsolatában csúcsosodik ez ki. A két szereplő között nem meg a kémia, ami például a Netflix saját rendezésű Daredevil esetében Charlie Cox és Elden Henson párosa könnyedén hozott.

A kevés negatívumok ellenére az első epizódok alapján A Pók: Noir egy rendkívül friss és stílusos próbálkozás lett a Marvel kockásainak legnépszerűbb hőséről. A Pókot ilyen univerzumban, ebben a formában még nem láttuk, és a sok filmes próbálkozás után kimondottan üdítő volt látni más alakban is a barátságos és közkedvelt falmászót. Az hogy egy független produkcióról beszélünk, amely ráadásul egy alternatív univerzumot mutat be a Marvel Moziverzum mellett, még az alkotókat is felszabadította, hogy merjenek új dolgokat kipróbálni. Bátran mernek noir hangulatot, lassabb nyomozós történetvezetést és karakterközpontú drámát használni egy szuperhősös sztoriban.

VERDIKT

A Pók: Noir egyszerre tiszteleg a klasszikus noir filmek előtt és nyitja meg a Pókember-univerzum egy ismeretlen ajtaját – amelyben Nicolas Cage lubickol a szerepben. Végső soron kaptunk egy olyan Marvel-sorozatot eredményezett, ami nem akar mindenáron univerzumot építeni vagy világmegmentő téttel elcsábítani. Inkább csak elmesél egy sötét, füstös, furcsa Pókember-történetet Nicolas Cage főszereplésével — és ez meglepően jól áll neki.