Clint Eastwood megfaragja egy igazi amerikai hős szobrát 131 percben.
A Richard Jewell balladája egy egyszerű film, akár csak a címszereplője. Nem akar sokat, csak annyit, hogy rend legyen a világban.
A történet középpontjában Richard (Paul Walter Hauser – Én, Tonya, Blackkklansman – Csuklyások) áll, aki egy nem túl okos, de lelkes lúzer srác Georigiaból. Álma, hogy rendőr legyen, és a törvényt szolgálja. Elhízott, az anyjával él és biztonsági őrként dolgozik az 1996-os atlanta-i olimpián amikor a protokoll követésével életeket ment meg egy csőbombás terrortámadás során. A sajtó azonnal hősnek kiálltja ki, már a könyv szerződés is úton van, mikor a gyanú ráterelődik és az FBI, valamint a sajtó zaklatásának kereszttüzébe kerül. Egyedül az édesanyjára (az ismét zseniális Kathy Bates) és egy zugügyvéd ismerősére (a mindig mesteri Sam Rockwell) számíthat.
A film megtörtént eseményeket dolgoz fel és az elsődleges célját mindenképpen elérte: Richard Jewell számára igazságot szolgáltatott. Bár a film elkészültét már nem élhette meg, végre a világ olyan helyeire is eljut az ő sztorija, ahol senki se halott a túlsúlyos mamlasz hősiességéről. Mert a film egy percig sem árul zsákbamacskát, egy pillanatra nem engedi Eastwood, hogy kételkedjünk az főhősünk ártatlanságában. A fókuszt ő máshova helyezi: van benne egy erős társadalom kritikus él, ahogy a demokrácia országában épp azt próbálják koncepciós perbe fogni aki a leginkább hisz a rendszerben. Mert Richard érdeme és bűne egy: követi a szabályokat, minden esetben.
Az FBI-nak ugyanis annyi bizonyítéka van, hogy illik rá a magányos merénylő profilja. S amikor szimatot fog a média, már csak a fafejűségük miatt sem hisznek a tényeknek, s a bizonyítékok hiányának.
A sajtót Olivia Wilde karaktere szimpatizálja, aki egy tipikus törtető, mindenen és mindenkin átgázol a címlap sztoriért. Emlékezetes amikor hiénaként kacag s úgy emeli fel a cikkét mintha azon az olimpián Michael Johnson az aranyérmét. Ahogy realizálja az embert a sztori mögött. Jon Hamm alakítja a nyomozást vezető FBI ügynököt, aki lehet nem is akar rosszat, de egyszer hibázott, s menteni próbálja a korrupt és inkompetens bőrét. Rutin alakítások, de hibátlanok, van egy gyanúm, hogy Jon Hamm kizárólag öltönyös szerepeket vállal el manapság.
A film nagy hármasa azonban a Bates-Rockwell-Hauser trió. Bates rendkívül kifinomult és érzékeny alakítást nyújt, amibe a mi szívünk is vele hasad. Rockwell pedig úgy játszik, mint amihez hozzászoktunk tőle: pontos, mély, szórakoztató, de sosem ripacs (kivételt képez amikor George Busht játszotta). Hauser viszont valami elképesztő. Teljesen eltűnik a szerepben és nem csak a maszk miatt. Csak a jelenléte, a hangja is elég, hogy megismerjük a karaktert, de minden mozdulata és mondata a helyén van. Mindannyian ismerünk egy hasonló fickót. Szíve és a lelke is benne van ebben az alakításban, kitűnő kitörési pont lehet számára a karrierje szempontjából.
A film legerősebb pontja viszont a valós történet: ahogy a hőst bemocskolják, megalázzák és ahogy darabokra tépnék őt az erősebbek. S ahogy a karakterek mind a helyes döntéseket akarják hozni, de egyszerűen emberek és hibáznak. Richard nem a legélesebb kés a fiókban, de cserébe mindig csak segíteni akar és védeni az embereket. Önmagát sorolja az utolsó helyre, s nem kímélik azok, akiknek segíteni akar, ő az aki nem számít. Az egyik oldalon a saját hasznukat lesők állnak, míg a másikon azok akik másokért cselekednek. Egyszerű felállás.
Az a rendszer tiporná el, amit a legelvakultabban szolgál. Az átlagember, egy hétköznapi hős szembe kerülése a hatalommal. De itt nem egy arctalan masszával kerül szembe, szó sincs Kafkai világról: Eastwood jobban hisz ennél az amerikai eszményben, itt nem a rendszer, nem az eszme a hibás, hanem a kiszolgálói, ami egyrészt jó, hisz így sokkal emberibb a film, viszont nem többek közt ezért nem is vág mélyre a rendszerkritikus él. A film egyik üzenete is annyi lehet, hogy csinálja mindenki a dolgát és akkor minden rendben lesz. Ez azonban egyrészről szimpatikus, másrészről rendkívül naiv hozzáállás.
VERDIKT
A filmnek igazából nagy hibája a sablonos zenén túl, nincsen. Annyi csak, hogy egyszerű. Teljesen jó, szórakoztató, néhol humoros és izgalmas film, kitűnő alakításokkal, szimpatikus szereplőkkel. Nem markol sokat, de azt hozza. Nem váltja meg a világot, de nem is akarja. Eastwood mester rendezése is korrekt, semmi hivalkodás, semmi cécó. Nem tökéletes, de szerethető és igazságot szolgátat Richard Jewellnek, és kicsit minden átlagembernek akik csak a helyes dolgot akarják tenni.
[penci_review id=”44093″]
Szólj hozzá!