A Zsivány Egyes: Egy Star Wars-történet sikere ellenére a brit író-rendező évekig rejtve maradt, így joggal tehetjük fel a kérdést, mégis mit csinált Gareth Edwards? A válasz az, hogy hét évvel később egy új, eredeti sci-fi eposszal tért vissza. Chris Weitz társszerzővel dolgozott Az Alkotó forgatókönyvén, ami jobbkor nem is jöhetett volna, mint a mesterséges intelligencia hajnalán, amikor Hollywoodban másról se beszélnek, minthogy mekkora veszélyt jelent az emberiségre nézve a gépi program. Az eredeti történeteket bemutató sci-fik az utóbbi néhány évben teljesen kiszorultak a mozikból, és a streaming lett az új otthonuk, de szerencsére Az Alkotó mozikban került bemutatásra. Sokáig aggódtunk a filmért, mert a bejelentéstől számítva hosszú idő telt el, amíg mutattak valamit belőle. Majd újabb problémával szembesült, hiszen a sztrájkok miatt a színészek nem népszerűsíthetik a filmet, ebben a formában pedig kész ostobaságnak tűnt bemutatni egy olyan történetet, aminek nincs előzménye – többnyire bukni szoktak így a filmek a mozikban. De csodával határos módon mégis itt vagyunk, és a 20th Century Studios minden tétet Gareth Edwardsra tett, és bízunk benne, hogy kifizetődő lesz, mert rég láttunk már ennyire jó filmet a műfajban.
A nem túl távoli jövőben az emberek és a mesterséges intelligencia között háború dúl. Az Alkotó nem feltétlenül tör új utat a műfajban, de egy ismerős és éppen aktuális témát dolgoz fel fordulatos és érzelmes módon. Amikor ítéletet mondunk Gareth Edwards új filmje fölött, figyelembe kell venni, hogy ritkaságszámba megy, ha valaki egy modern, eredeti sci-fi blockbusterrel áll elő. A filmesek inkább a bevált történetekhez nyúlnak, és korábbi filmeket dolgoznak át vagy folytatják, de új ötlettel nem állnak elő. Nem hunyhatunk szemet afelett sem, hogy mennyire időszerű a premier, hiszen éppen egy olyan időszakot élünk, amikor Hollywood sztrájkkal harcol a mesterséges intelligencia ellen a kreatív területeken. Fontos azonban kiemelni, hogy Az Alkotó nem azzal a céllal született, hogy a veszélyekre hívja fel a figyelmet, mit tartogat a jövő, bár Edwards bizonyos témákat érint a filmben, például, hogy szkenneléssel bármilyen alakot felvehetnek a robotok.
A mozifilm sokkal elgondolkodtatóbb darab arról, hogy mi, emberi lények mit hagyunk magunk után, és mit nem lehet visszafordítani. John David Washington (Tenet, Csuklyások: BlacKkKlansman) játssza főhősünket, Joshuát, a különleges erők volt ügynökét, akit vonakodva visszahívnak a mesterséges intelligencia elleni háborúba, amelyben a Nyugat és a Kelet ellentétes oldalon áll. A jövőben a mesterséges intelligencia végül az emberi élet minden aspektusába beépül, érző gépek és “szimulánsok” (emberi arccal/megjelenéssel rendelkező robotok) már nem csak a munkahelyeken, hanem az emberek otthonaikba is beköltöztek. A gépeket előítéletek nélkül egyenrangúnak tekintik, egészen addig, amíg egy megmagyarázhatatlan Los Angeles-i nukleáris robbanásért a gépeket teszik felelőssé. A mesterséges intelligenciát azzal vádolják, hogy az emberiség ellen fordult, s az Egyesült Államok kormánya utasítja a katonaságot, hogy a mesterséges élet minden formáját ki kell irtani. A gépek elmenekülnek a Nyugatról, és az immár “Új Ázsiaként” ismert területen találnak menedéket, ahol az M.I. tovább fejlődik és segíti a helyi társadalmat.
Gareth Edwards remekül példázza új filmjével, hogy nagyszerű világépítő, aki az elején csak az alapokat adja meg, és a végig fokozatosan építi fel új történetelemekkel, hogy egy pazar befejezéssel lezárja azt. Edwards és Chris Weitz társ-forgatókönyvíró ott hibázott talán, hogy az atmoszféra megteremtése közben nem fordítottak nagyobb figyelmet a karakteralkotásra. A Godzilla és a Zsivány Egyes is kritikát kapott a gyenge karakterizáció miatt.
Edwards korábbi műveihez hasonlítva a film főhőse olyan emberként jelenik meg, aki lehetőséget kap az emberiség megmentésére. Joshua lehet, hogy a különleges erők volt ügynöke, de amikor visszaküldik a frontvonalra, semmivel sem jelent többet, mint a társai. Csak egy újabb fogaskerék a nyugati imperializmus jól működő gépezetében. John David Washington rengeteget dolgozik karakterén, hogy megszeressük, és elhiggyük neki, hogy tényleg csak ő hozhatja el a békét. Míg egyesek szerint a háttértörténete kissé elnagyolt, mások szerint saját fantáziánkra bízzák.
Nincs sok humor a történetben és végig egy kíméletlen háborús film hangulatát kelti. Sokszor az ártatlan gyerekkarakterekkel szokták oldani a feszültséget, és egy kis humort vinni a fanyarú és olykor tragikus kimenetbe. Átvitt értelemben Gareth Edwards a Magányos farkas és farkaskölyök hangulatára játszik, amiben egy ronin gyermekével Japán különböző vidékein bolyong, nem mindennapi kalandokat élve át, és a párhuzam tökéletesen megfigyelhető a két cselekmény között. Madeleine Yuna Voyles született tehetség játssza a gyereket a vásznon, lebilincselő alakítást nyújt Alphie-ként. A gyerek révén olyan kérdések fogalmazódnak meg bennünk a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, mint például a célja és a hatalma, nem pedig az, hogy jó vagy rossz. Az a forgatókönyv legnagyobb erőssége, amikor Joshua helyébe képzeljük magunkat.
Gareth Edwards vizuális tekintetben is kitett magáért, Az Alkotó lett az eddigi leglátványosabb alkotása. A sok építészeti elem Ridley Scott Szárnyas fejvadász című filmjéből merít ihletet, míg a sci-fi hadviselés és a karakterek dizájnja George Lucas munkáját idézi a messzi-messzi galaxisból. Ráadásul amikor Új-Ázsia dzsungelében találjuk magunkat, Edwards párhuzamot von a vietnami háborúval. Egész nap lehetne sorolni, hogy mennyi inspiráció áll Az Alkotó mögött, a filmnek mégis megvan a saját hangja. Oren Soffer és Greg Fraiser operatőrök olyan vizuális látványt teremtettek, amely egyensúlyban tartja a trópusi helyszínek szépségét és az ipari droidok keménységét. Könnyű elveszni a látványban, hogy most vajon éppen számítógéppel megrajzolt tájat látunk vagy a valóságot. Kiemelkedő alkotásról beszélünk, de talán kevesen tudják, de a film főkamerája egy Sony FX3 volt, amit bárki beszerezhet online piactérből.
VERDIKT
Gareth Edwards célja nem az volt, hogy megfeleljen egy tömegnek, hanem végig kitart sajátjai mellett és egy igazi sci-fi eposzt épít, amely kíméletlenül ábrázolja a háborút, és fontos témákat dolgoz fel. Politikai kérdéseket is megfogalmaz, milyen üzenete van annak, hogy az USA szó szerint egy óriási repülő drónhajót használ a célpontok likvidálására a tengerentúlon, amikor országában éppen a robotok ellen harcolnak. Sokaknak nem fog tetszeni a film rideg hangvétele, pedig talán pont ez a lényege annak, amit Edwards közvetíteni próbál. Ráadásul itt a nagyszerű Ken Watanabe is megcsillogtathatja tudását egy fantasztikus mellékszerepben, Hans Zimmer zenei munkájáról már nem is beszélve, aki mint mindig, ezúttal is odatette magát. A film nem fogalmaz meg szilárd válaszokat a mesterséges intelligencia jövőjével kapcsolatban, a direktor inkább azt próbálja üzenni, hogy ez még nem eldöntött, meg kell határoznunk a gépekkel kapcsolatos terveket, mert akár baj is lehet belőle. A M.I. már itt van és rajtunk múlik, hogy mit hoz a jövő.
Szólj hozzá!