Az utóbbi években el vannak halmozva mindenféle jósággal a horrorfilmek és a természetfeletti thriller kedvelői, csak éppen a bőség zavarában nagyon nehéz megtalálni a minőségi alkotásokat. Voltak egészen kiemelkedő darabok is, például A fekete telefon, a Hang nélkül vagy az Evil Dead Rise. Nagy az érdeklődés Stephen King nagysikerű regényei iránt, több legendás könyvet is feldolgoztak az elmúlt években, ám ezekből csak egyet tudnánk kiemelni igazán, az Andy Muschietti által rendezett Az című filmet, de abból csak az első részt, mivel a második nem bírt el a filmet övező elvárásokkal. Rossz nem lett az új rész, de jónak sem mondanánk. Az elmúlt 1-2 évben pedig inkább feledhető adaptációkat kaptunk, így sokan félve fogadták A mumust, különösen azután, hogy a filmet eredetileg nem is mozikban, hanem online mutatták volna be.
A mumus többnyire árnyékos és sötét helyen játszódik, hogy a frászt hozzák a nézőre a jump scare-ekkel, amihez még nyugtalanító események és feszült karakterek társulnak. Valahogy így lehetne röviden jellemezni a legújabb Stephen King adaptációját a filmvásznon. A film az 1973-as Stephen King azonos című novelláját dolgozza fel. A regényből kétszer is készült már rövidfilm, és egy egész estés színházi darab alapjául is szolgált, de most először kapott igazán nagy feldolgozást a filmvásznon.
Rob Savage (A rítus, Dashcam) jóvoltából stílusos és árnyékos jegyek jellemzik a rendező legújabb filmjét. Scott Beck, Bryan Woods és Mark Heyman által írt éles forgatókönyvvel A mumus egy ismerős, de mégis kifejezetten nyugtalanító változata a rémisztő entitás történetének elmesélésére, amely a szekrényben, az ágy alatt, vagy talán csak a folyosó végén lakik, és arra vár, hogy lecsapjon rád és szeretteidre, még akkor is, ha mindenki azt hiszi, hogy őrült vagy, amiért ragaszkodsz ahhoz, hogy már pedig rémisztő éjjeli szörnyek igenis léteznek, és csak arra várnak, hogy elkapjanak a sötétben.
A mumus arról szól, hogy megpróbálsz elmenekülni a sötétségből a fény irányába – amit többféleképpen is elérhetsz. Chris Messina egy halálosan unott családapát, de azt remekül hozza, a beesett vállú, bánatos és távolságtartó Will Harper szerepét, aki nemrég megözvegyült terapeuta, aki a félhomályos, kényelmesen lakott otthonában lévő irodában tartja a foglalkozásokat, ahol lányaival él: a tinédzser Sadie-vel (Sophie Thatcher) és a kis Sawyerrel (Vivien Lyra Blair). Sawyer retteg a sötétben, csak úgy tud elaludni, ha mindenféle fényes tárggyal kivilágítják a szobáját, és éjszakánként egy világító gömbbel járkál, mert meg van győződve arról, hogy egy mumus lakik a házban.
A dolgok akkor kezdenek elfajulni, amikor egy Lester Billings nevű, nyilvánvalóan zavart férfi – akit David Dastmalchian játszik, aki már annyi problémás karakter bőrébe bújt az elmúlt években, hogy Paul Dano mellett úgy néz ki, mint egy fiatal Tom Hanks – bejelentés nélkül meglátogatja Will irodáját, és elkezd szónokolni három gyermeke haláláról és egy szörny jelenlétéről. Amikor Lester hátborzongató sorsra jut, kezdünk elgondolkodni azon, hogy talán Sawyer jó nyomon halad, hogy valami idegen lény bújhatott el a házban. Talán van valami, ami az árnyékban lapul, valami, ami nem evilági.
Will terapeuta, de képtelen beszélni a saját lányaival az édesanyjuk elvesztéséről, és egy gyásztanácsadóra (LisaGay Hamilton) bízza őket, akinek valóban kétes technikái vannak. Sadie-re hárul a feladat, hogy kezébe vegye az ügyet, és kinyomozza, mi történik éjjelente a házukban. A nyomozás során talál egy rejtélyes egy borzalmas metszetekkel teli jegyzetfüzet, ahogy az lenni szokott az ilyen filmekben, és legnagyobb meglepetésre ezek a nyomok Lester otthonába vezetnek. Ott találkozik Sadie Lester zavart feleségével (Marin Ireland), aki a világ összes gyertyájával világítja be a borzalmakkal teli otthonát, mert a mumus a sötétben érzi jól magát.
VERDIKT
Mint a halállal való küzdelemről és annak feldolgozásáról, valamint a félelmekkel való szembenézésről szóló horrorfilmek sokaságában, itt is valamilyen természetfeletti lény formájában történik, a szörny még ijesztőbb, mielőtt felfedné magát. A mumus egyszerre lett egy ügyes és csúnya kis ijesztgetős film, ami abban a pillanatban jó, amikor beülünk rá, de ahogy felkapcsolják a fényeket a vetítés végén, már emlékezni sem fogunk arra a szörnyre, ami a szekrényünkben táplálkozik a félelmünkből.
Szólj hozzá!