Már-már kellemetlen leírni, hogy mennyire feleslegesek manapság a klasszikus horrorfilmek újra és újra előrángatott, felmelegített verziói. De sajnos itt vagyunk újra, és bár már egy tucat Halloween-filmet tudhatunk a hátunk mögött, most mégis szembe kell mennünk Michael Myers-szel, és közös, egyesített erővel nem csak őt kell legyűrnünk, hanem végre ezt a fáradt, kimerült franchise-t is. Lassan egyet kell értenünk azokkal, akik azt vallják, hogy Hollywood nem tud újat kitalálni, és csak ismétli önmagát. Rendszerint visszanyúl egy-egy örökhöz, és a Halloween csak a kezdet, mert jövőre érkezni fog egy új Sikoly is, de talán még a Kampókéz-filmet is egy kaptafára vehetnénk itt, noha az ’90-es években bemutatott részt sokan nem tekintik örök klasszikusnak, de mégis kultfilm lett belőle.
A Gyilkos Halloween ott veszi fel a fonalat, ahol a nagysikerű 2018-as Halloween abbamaradt, egyszóval nem ugrálunk az idővonalon, ez tényleg a három évvel ezelőtti film közvetlen folytatása. Michael Myers legutóbb egy égő házban hagytuk porrá égni, de újra megmenekült, nem sikerült most legyőzni a mumust, már-már szuperhősi képességekkel rendelkezik, és újra Laurie Strode nyomába ered. Ezúttal azonban a főhőst a Jamie Lee Curtis által alakított legidősebb Strode játssza a főhőst, hanem a kisvároska lakói. Ők veszik fel Myers-szel a kesztyűt, és megfogadják, hogy nem tarthatja őket többé terrorban egy két lábon járó, kifordított William Shatner maszk.
Az igazat megvallva David Gordon Green pár évvel ezelőtti újrája azért vitt valami színt, na meg némi ízt az egész sorozatba. Green (és írópárja, az akkor még ebben a műfajban hatalmas meglepetést jelentő Danny McBride) megtették azt, amit meg kellett tenni a szériával, és visszarántották Myerst a földre. Nagyon bölcsen eltakarították az összegabalyodott idővonalat és a hatalmas csalódást okozó folytatásokat, és úgy döntöttek, elmondanak még egy történetet ebben az univerzumban, ami megérdemli azt, hogy elmeséljék. A végeredmény ütős lett. A Halloween ismét az lett, amit szerettünk benne – egy gyilkos, visszafogott, ütős slasher-horror, ami úgy tudta felfrissíteni a szériát, hogy közben hű maradt a saját gyökereihez. Jó lett volna, ha megmarad annak, ami volt: furcsa, ámbár kellemesen fogadtatással rendelkező kis kiruccanásnak. De ahogy lenni szokott, a gyorsan jött siker megbabonázta őket is, és nem tudtak nemet mondani egy következő részre. Sőt, mindjárt trilógiává duzzasztották Gordon Green történetét.
Itt van most nekünk az első folytatásunk, és mondanom sem kell, hogy az újdonság varázsa már a legelejétől elszáll, és hamar beüt az az érzés, amit az összes, iszonyatos csalódás keltő folytatás ültetett el bennünk. Greenék az összes poént elsütötték az előző epizódban, és nem maradt más, mint egy ziháló, kifáradt, semmitmondó film, ami még valószínűleg a legnagyobb rajongókat sem fogja túlzottan megmozgatni. Nem vicc, néhány horrorelem az ellenkezőjét váltotta ki a nézőből, és inkább elmosolyogtak a jeleneteken. Bár nem azt adja, amit várnánk a filmtől, azért akadnak itt is jó dolgok, amikről nem szabad megfeledkezni. Hogy ezt elérjük, és jó színben tüntessük fel a filmet, a legegyszerűbb az, ha félreteszünk bármiféle elvárást az első rész sikere után, mert akkor a legalapvetőbb igényeket kielégíti a film – valódi slasherről van szó, így kapunk eleget az üldözésből, idióta döntésekből, (didaktikus, rákerőszakolt) társadalomkritikából és persze a mérhetetlen mennyiségű vérből és belezésből. Minden itt van – de mi az, ami miatt mégsem működik? A legfőbb ok talán az, hogy mindezt már láttuk kismilliárdszor, és szimplán nem ezt vártuk volna el Greentől és a csapatától, pláne a 2018-as kiruccanásuk után.
A film egyszerűen nem képes felkelteni azt az érdeklődést, és azt a feszültséget, amit egy horrornak fel kellene keltenie. Minden túlzottan egyszerűen és kiszámíthatóan történik, mintha a folytatás erőltetett lenne, és az alkotók nem is akartak volna visszatérni a franchisehoz. Michael Myers kiszámítható, és már kilométerekről látni az érkezését – nincs suspense, semmi felfokozottság, csak az unalmas, megszokott csapások, vérfröcsögés, és a többi. De ezekből bőven akad a filmben.
A történet nagy része azzal telik el, ahogyan a városlakókat figyeljük Myers utáni vadászatuk alatt, de sajnos itt már ennek sincs szinte semmi értelme sem. Látszik még, hogy McBride és Green próbálkozik a bevett horror sémákat továbbra is kiforgatni, és játszadozni velük, de olyannyira elzsibbadtunk már ettől a trükktől is, hogy ez a praktika szinte teljesen kimossa, kilúgozza, majd semlegesíti a filmet, ami miatt képtelenség bárki miatt is izgulni, hiszen minden egyes karakter annyira semmilyen, egydimenziós és végtelenül buta.
VERDIKT
Egy tipikusan olyan folytatásról van szó, amit sajnos sohasem lett volna szabad elkészíteni. De most már sajnos itt van, megnézhetjük, és konstatálhatjuk, hogy sajnos Myersből már elég volt. Azt a hangulatot, ami anno Carpenter teremtett, soha senki nem tudja majd megidézni (pláne nem a 2018-as remek film után), így nincs értelme továbbra is lefelé húzni egy legenda renoméját. Tudni kell, mikor érdemes abbahagyni.
Szólj hozzá!