Vince Gilligan és Aaron Paul újra összeállt a Netflix gyártású El Camino: Totál szívás – A filmre, hogy megénekeljék Jesse Pinkman hattyúdalát.
Figyelem! Az alábbi hír SPOILEReket tartalmaz a El Camino: Totál szívás – A film filmmel kapcsolatban!
Érdekes azokat a szavakat, hozzászólásokat hallani Vince Gilligan legújabb, Breaking Bad-tematikájú kiruccanásával kapcsolatban, hogy fölösleges, unalmas, és nem tesz hozzá sokat az alapsorozat érdemeihez, történetéhez. Nagyon sok értelemben káros és túlzottan szimplifikált ezzel a hozzáállással közelíteni bármelyik műhöz is, de bizonyos szempontból azért érthetőek az erre irányuló megjegyzések. A mai, franchise-centrikus, cselekménytől sűrű, sorozatos filmfogyasztásra sarkalló mozizás egy olyan irányba tolta el a nézőközönség igényeit, ahol minden percnek, minden előzetesnek valamit hozzá kell tennie a nagy, átívelő történethez. Univerzumokat, végtelen, végeláthatatlan történeteket építünk, ahol minden momentum felkészít valamit, és egy-két szó is tönkreteheti a legújabb epizód fordulatait, élvezhetőségét. Ebben a közegben valóban érthetetlennek tűnik az El Camino-léte, ami viszont nem akar más lenni, mint egy film. Meglepetések, nagy, a sorozatról alkotott nézeteinket egészen más megvilágításba helyező, világrengető fordulatok helyett csak egy szeretett karakter keserédes történetét meséli el, miközben Gilligan olyan szintre tökéletesíti a kísérletezgető formanyelvét, amilyenre korábban még nem volt precedens.
Furcsa dolog, hogy pont ezeket a vádakat hozom fel, lévén a film eleve egy sorozatból indult. A Breaking Bad korunk egyik legnagyobb és legkiválóbban kivitelezett, kábeles szériája, népszerűsége azonban valamennyire mégis meglepő dolognak számított. Gilligan magnum opusa olyan szinten elterjedt, hogy még az is ismerte, aki korábban a közelébe sem ment volna egy lassan folydogáló karakterdrámának – úgy pedig végképp nem, hogy a történet 62 órán keresztül bontakozik ki. A tény, hogy ennyi ember függött rá a sorozatra egy viszonylag rövid időintervallumon belül, mindenképpen örömmel teli – azonban az nem változtatja meg a tényt, hogy a mű önmagában nem feltétlenül egy szórakoztató adrenalinbomba. Éppen ezért a sztoribeli meglepetéseket és fordulatokat, vagy az “univerzumbéli” helyét nem érdemes az El Camino: Totál szívás – A filmtől sem elvárni. Nagy a kísértés, hiszen Gilligan a (sokak által szintén fölöslegesnek tartott) Better Call Saul-lal már kiterjesztette ezt a “világot”, tovább tágítva annak határait, egy mesteri sztorit elmesélve a korrupt ügyvédről. De már az az alkotás is jóval lassabban haladt, mint elődje, aminek rajongói ezt már feltehetően túlzottan soknak tartották – nem is jött a hasonló szintű népszerűség.
Gilligan amellett, hogy folytatta egy közkedvelt szereplő drámáját, igyekezett tovább kísérletezni. Míg a Breaking Bad, és nyomokban a Better Call Saul is tartalmazott western-elemeket, addig ki lehet jelenteni, hogy Jesse kalandja tulajdonképpen egy ízig-vérig western, ami a műfaj és a korábbi alkotások által lefektetett alapokon nyugszik. Amolyan játékos kedvű ujjgyakorlat. A történet szerint kiszabadulása után Jesse igyekszik maga mögött hagyni a múltat, és új életet kezdeni. Azonban ahhoz, hogy ezt megtehesse, még egyszer szembe kell néznie azzal, ami régen történt – egyúttal pedig a bűneivel is el kell számolnia.
Cselekmény szempontjából valóban nem történik sok minden a moziban. Találkozunk régi karakterekkel, búcsúzunk tőlük, vagy éppen Jesse teszi ugyanezt – mindez egy percig sem a fölösleges, pofátlan nosztalgia jegyében zajlik. Mindenki, akivel Jesse találkozik, valamilyen szinten kapcsolódik a múltjához, és még tartogat valamit, amivel a főhősnek el kell számolnia. Briliáns set-piece-ek váltogatják egymást, ahol a magányos hős a szokásos western-akadályokkal találja szembe magát: rajtaütnek egy betörés során, menekülnie kell az üldözőitől, vagy éppen furfanggal kell átvernie a pénzéhes üzletembert, aki rongyos 1800 dollár miatt nem akar neki segíteni (vagy mondjuk úgy, pár dollárral többért már a rendelkezésére állt volna). Az egész pedig egy óriási, már-már meta pillanatban teljesedik ki, mikor Jesse egy korábbi riválissal szembenéz, és egy pisztolypárbajban oldják fel a kettejük között lévő problémákat. Itt már Gilligan nem is titkolja: szinte lubickolnak a zsánerben, és láthatóan mindenki piszok jól érzi magát. A film végére persze Jesse is megkapja a saját kis lezárását – szembenézett a múltjával, a bűneivel, és most az élettől talán kapott egy újabb esélyt. A megfáradt lovas elhagyja a poros kisvárost, és szembenéz a “final frontier”-rel.
VÉGSZÓ
Láttunk már korábban ehhez hasonlót például a 2017-es Logan – Farkasban, azonban itt sokkal kevésbé igyekszik a mozi illeszkedni azokhoz a műfaji elvárásokhoz, amire a néző számítana. Gilligan szabadjára engedte saját magát és a színészét, Aaron Paul-t, aki egy csúcsra járatott, visszafogott, finom alakítással hálálta meg a belevetett bizalmat. Az El Camino: Totál szívás – A film egy átgondolt, műfaji szempontból összetett, játékos módon kísérletező filmcsemege, ami, bár nehezebben lesz fogyasztható a sorozatot nem ismerőknek, valamennyire azért mégiscsak megáll a saját lábán is. Talán lehet úgy is tekinteni rá, mint a sorozat esszenciájára: megvan benne a komikum, a tragikum, a műfaji játszadozások, és persze a közkedvelt karaktereink. Mindez azonban itt ért a legjobban össze – Gilligan formulája tökéletesítve lett. Nem, nem volt szükséges a film – ahogy igazából egyik mozi sem az. A film azonban nem akar semmilyen igényt kielégíteni. Az, ami – egy kiváló filmalkotás, és nem tudom, kell-e ennél még több.
Szólj hozzá!