Wright és Oldman kollaborációja gyümölcsözőnek bizonyult. De vajon élvezhető is?

Joe Wright egy-két zsánerfilm-béli kísérletezése után (kellemes Hanna, furcsa Anna Karenina, borzalmas Pán) visszatért ahhoz a műfajhoz, melyhez a legjobban ért, biztos ami biztos alapon. A legsötétebb óra vérbeli történelmi dráma, viszont mégis képes követni a legújabb trendeket, miközben megtartja Wright egyedi stílusát.

Churchillről nagyon nehéz filmet készíteni, hiszen már annyian elmeséltek róla szinte mindent amit lehet, legyen szó klasszikus törileckékről, vagy bátor, revizionista jellegű portrékról. Tavaly emellett volt még egy filmünk Winstonról, mely csak szimplán a Churchill nevet viselte, s melyben Brian Cox brillírozott. A film azonban túlzottan komor stílusával rossz irányba tolta a mérleget, így most Wright munkájára tekinthetünk úgy is, mint a csorba kiköszörülésére.

A rendező a filmhez Gary Oldmant nyerte meg, aki szinte semmiben sem hasonlít a volt miniszterelnökre, azonban ez nem akadályozza meg abban, hogy briliáns alakítást nyújtson. Munkája kétségkívül a film középpontja és legerősebb eleme, mely elviszi azt a hátán. Éppen ezért is érdemli meg Oldman az “unalmas” papírformaszerű jelölést, és nagy valószínűséggel a díjat is. Valóban kijár már neki az elismerés, de hogy ő volt-e tavaly a legjobb színész, az vitatható, mindenesetre itteni munkája teljességgel áthelyez egy másik idősíkra. Transzgresszív, nem imitál, hanem megragadja a figura lényegét, és végigvezet vele minket a film játékidején. Beszédei talán a legerősebb pontjai az egész mozinak, de Oldman játékának erőssége a nüanszokban rejlik: ahogyan képes egyszerre megjeleníteni az államfőt és az embert, aki maga is fél a háborútól.

Persze Oldman-en kívül más erényei is vannak a filmnek, mely a szintén tavalyi Dunkirk amolyan testvérfilmjének is tekinthető, hiszen az a körüli eseményeket dolgozza fel Wright is, amiket Nolan mozijában láthattunk, csak egészen más megközelítésből. Ez egy olyasfajta film, melyben végig fontos emberek beszélnek fontos dolgokról, szűkös, cigarettafüsttől nehéz szobákban, így érthetően tarthat az egyszeri néző a film megtekintésétől. A félelem néhol jogos, ugyanis a film néhol papírszagú. Szerencsére csak néhol, hiszen Wright a saját bejáratott audiovizuális elemeit használja itt is, meglepően hatásosan. Néhány vágás a fronton lévő katonákról, szokatlan szögekből, valamint a filmzenére való ütemezés képes felpörgetni az eseményeket, valamint filmszerűvé tenni ezt az erősen beszédközpontú alkotást. Ez mindig is Wright erőssége volt, a vizualitás, és itt már valamennyire otthon van a témában: annak idején már feldolgozta Dunkirk történetét a talán egyik legszebb és leghatásosabb filmes megvalósításában az eseményeknek. A Vágy és Vezeklés ötperces, vágatlan jelenete briliánsan foglalja össze a helyzet kilátástalanságát, már-már reneszánsz festménybe tömörítve a történéseket. Másik oldalról, mégis hatásosan képes Wright most is használni tehetségét.

VÉGSZÓ

A film jó, az azonban már egészen más kérdés, hogy miért ragadta meg jobban az akadémiai szavazók figyelmét egy újabb helyenként száraz alkotás, mely egy nagyon sokszor elmesélt történetet regél el újra, meglehetősen konvenciózusan (nem számítva Wright bravúrjait). Gary Oldman alakítását nem lehet elvonatkoztatni a mozitól, ám a tavalyi évben voltak hasonló gondolatvilágú filmek, melyek vizuálisan is és kulturálisan is hatásosabban tudtak szólni a nézőkhöz, mint A legsötétebb óra, mely egyes rétegeket ki fog szorítani a moziból. Oldman díját borítékolhatjuk, a filmnek nem sok esélye van, emellett viszont kifejezetten élvezetes mű, főképp ha nem vagyunk ismeretes ezzel a végtelenségig elmesélt történettel.