TESZT: Jenny LeClue – Detectivu

Egy könnyednek induló bájos kaland, amely komoly bűnügyet rejt.

Pár hete már elsütöttem azt a kezdést, ami itt is alkalmazható lenne száz százalékban. Ismételni nem akarom magam, így csak röviden: szomorú, hogy habár a mai technika nagyon is támogatná, hogy szép, kézzel rajzolt 2D-s játékok születhessenek, sokan inkább a primitívebb megoldásokhoz nyúlnak. Hogy ez a tehetség, vagy a tenni akarás hiánya miatt van így, azt most ne firtassuk. Örüljünk inkább, hogy vannak még a Creakshez hasonló kivételek, üde színfoltok.

A Jenny LeClue – Detectivu egy point-and-click kalandjáték, mely hála istennek szintén kézzel rajzolt grafikát alkalmaz. Nagyon fontos azonban, hogy nem csak szép, hanem stílusa is van. Elég csak mondjuk a játék betűtípusaira egy pillantást vetni és egyből láthatjuk, hogy ezek a srácok valami egyedit akartak alkotni és a szívüket-lelküket belerakták ebbe a projektbe. Aki netán veszi a fáradtságot és megnézi a stáblistát, az láthatja, hogy játékot javarészt két ember, Joe Russ és Ben Tillett rakta össze némi külső segítséggel. Ők tulajdonképp a mografi csapat, vagy annak a lelke.

A srácok 2014-ben kezdtek el Kickstarteren kalapozni és sikeresen össze is gyűjtötték a kívánt összeg (65.000 USD) másfélszeresét. A végeredményre kicsit többet kellett várni, mint azt tervezték és végül öt év után tavaly jelent meg a játék. Sajnos csak PC-re, Macre, Linuxra és iOS-re – vagyis csupa olyan platformra, amin nem játszom. Azonban tudtam, hogy az idő mellettem áll és érkeznie kell előbb-vagy utóbb konzolokra is, ami most vált esedékessé egy Nintendo Switch változat képében (egy beígért PS4 port még várat magára és nem kizárt, hogy jövőre ez is befut).

A Jenny LeClue nagy képernyőn sem csúnya, de a Switch handheld módja mintha direkt erre lett volna kitalálva. Nagyon szép rajta a játék. Ráadásul a konzolos változat vásárlói extra jutalmat is kaptak a türelmükért, ugyanis ide már szinkronnal érkezett a stuff (az eredeti PC-s változatban még nem volt, csak később került bele). S hogy ez mennyit dob a latban? Rengeteget! Túlzásnak hangozhat, de a szereplők hangjait sikerült annyira eltalálni, valamint a színészek annyira jól végzik a dolgukat, hogy az eredeti PC-s értékeléseket egészen nyugodtan fel lehet kerekíteni legalább egy egységgel.

No de mi is a történet, miről szól a játék? A kérdésre a válasz nem is olyan triviális, ugyanis egy történet a történetben felállással van dolgunk. Adott egy középszerű író, Arthur K. Finklestein, akinek az általa megalkotott univerzumban játszódó könyveivel már Dunát lehetne rekeszteni. Sajnos azonban a 38. Jenny LeClue kötet sem a kritikusoknál, sem a közönségnél nem talál kedvező fogadtatásra, ezért a kiadó jelentős változásokat szeretne. Arra kérik az alkotót, hogy vigye el izgalmasabb irányba a sztorit, ugyanis manapság már a fiatalok is komolyabb dolgokról, például gyilkosságokról akarnak olvasni – legyen hát itt is.

Arthur (aki egyébként a cselekmény narrátora is lesz a későbbiekben) eleinte tétovázik, de amikor belátja hogy a megélhetése forog kockán, fejet hajt a kérés előtt. Így hát a regényének helyszínére, a szerényen csak Arthurtonnak keresztelt városkába beköltözik a terror. Ez nagy váltást jelent, ugyanis a Jenny LeClue történetek többsége olyan vadnak nem nevezhető ügyekkel foglalkoznak, mint hogy mit reggelizett a helyi dékán, vagy hová tűnt egy tájképeket festegető hölgy szemüvege.

Jenny azonban ennél többre hivatott, mindenáron valódi detektív szeretne lenni, amihez nem csak az elhatározása, de a tehetsége is megvan. Így amikor a helyiek kedélyeit egy váratlan haláleset borzolja fel, akkor a kislány egyből tudja, hogy élete nagy lehetősége előtt áll. Sajnos az csak később derül ki számára, hogy ebben az ügyben mennyire nagyon érintett ő maga is, így egy idő után már nem csak szakmai, de családi érdekek is hajtják majd.

A történetről ettől többet nem szeretnék elárulni, de nem is szükséges, ha valaki élvezni is akarja. Számtalan ihlető forrást meg lehetne nevezni, egy kis X-akták itt, pár Lucasarts klasszikus ott, sőt a szereplőkre is rá lehet sütni a sablonos kifejezést, ha van valaki annyira szőrös szívű. Azonban az igazság az, hogy annyira jól össze van rakva a játék – bájos, hangulatos, kellőképp idétlen humor, remek előadásmód és stílusos grafika – hogy valóban kötözködésnek tűnik bármilyen komoly kritikával előállni.

A játék a már említett point-and-click vonalon mozog, vagyis mindenféle helyszíneken egy rakás tárggyal fogunk érintkezni, közben pedig kisebb bűnügyeket oldunk majd meg (amelyek mind egy nagyobb eset megfejtését szolgálják). Ezeket úgy kell elképzelni, hogy egy adott tárggyal, vagy személlyel kapcsolatban először nyomokat, bűnjeleket kell felfedezni, majd ezeket szépen megvizsgálva (akár az adott személyt kérdőre vonva) fel kell állítanunk egy teóriát. Ez persze nem szuper bonyolult, mindössze azokat a kulcspontokat kell megtalálni, amelyek alapján érdemes elindulni, a többit már Jenny fogja kikövetkeztetni (persze ehhez szükséges, hogy mi is az ő fejével gondolkodva válasszunk).

A játék számtalan minijátékot is tartogat, lesz hogy zárat kell kinyitnunk tolvajkulccsal, áramköröket megjavítanunk, de klasszikus puzzle szerű képkirakók és egyszerűbb logikai feladatok is tarkítják majd utunkat. A kaland nagyjából 9-10 órás hosszal kecsegtet, s talán az róható fel neki egyedül, hogy egyes helyeken talán kicsit többet időz a kelleténél, míg máshol csak éppen átszaladunk. A fejtörők is ismétlődnek néha, a gyűjthető dolgok pedig talán nem jelentenek akkora izgalmat, hogy mindet meg akarnánk keresni (egy részükből extra puzzle-ök rakhatóak össze, másik felük pedig a naplónk díszítésére szolgál).

A kezdeti könnyed, már-már Disney mesedélután hangulat hamar komorabb fokozatba vált és a két világ (az író és Jenny) történéseinek váltakozása remek alapot szolgáltatnak az izgalmakhoz. Ráadásul a narrátoron keresztül annyira jól össze van kötve ez a két szegmens, hogy lehetetlen nem vigyorogva nézni és hallgatni a történéseket. Hazudom kell azonban, ha azt mondanám, hogy nem ütköztem problémákba is, igaz ezek abszolút megbocsáthatóak. Egyszer az egyik mentésem bolondult meg, máskor pedig azért kellett újrakezdenem egy részt, mert beragadtam egy közeli kameranézetbe, de a játék úgy érzékelte, hogy már a távoliban vagyok.

VÉGSZÓ

A Jenny LeClue – Detectivu egy bűbájos alkotás, lehetetlenség rá rosszat mondani. Aki szereti a kalandjátékokat, azoknak kötelező program, de bárki másnak is erősen ajánlott kategória, ha szereti a jól eltalált és remek alakítással előadott karaktereket, a kicsit idétlen rajzfilmes humort és a jól eltalált, kissé misztikus történeteket. Egyedül a lezárás okozhat kisebb csalódást, mely ugyan azzal a jó hírrel szolgál, hogy körvonalazódik egy folytatás, viszont több kérdést is megválaszolatlanul hagy. Mi őszintén reméljük, hogy látjuk még Jennyt, méghozzá mihamarabb.

Total
0
Shares
Previous Article
Mission: Impossible

Tom Cruise öngyilkos motoros mutatvánnyal tért vissza a Mission: Impossible 7. forgatására

Next Article

Minden bizonnyal kiszivárgott a Series S kinézete és ára

Related Posts
Wide Screen YouTube