Street Fighter – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Hányszor láthattuk az amerikai filmekben, ahogy miközben a szülők hétvégente tekézni mentek, a gyerekek a helyi pálya játékgépeivel foglalták el magukat: a Street Fighter és a Mortal Kombat automatái előtt tolongva dobálták be sorra a zsetonokat. A kilencvenes évek Magyarországán ez leginkább elérhetetlen álom maradt, hiszen az itthoni játéktermek kultúrája közel sem öltött akkora méreteket, mint az Egyesült Államokban. Hazánkban az igazi áttörést és megváltást a Super Nintendo hozta el. Ez volt az első olyan konzol, ami már szélesebb körben elérhetővé vált – ha nem is engedhette meg magának minden család, hétvégére ki lehetett kölcsönözni a helyi kis videótékákból, hogy aztán a nappaliban gyűljön össze a fél lakótelep verekedni. A hétvégék a magazinok titkos tippjeinek bújásával teltek, és szinte kihívás volt megjegyezni a különleges támadások gombkombinációit; sokaknak meglepően hosszú időbe telt rájönni, hogy a Hadoukenhez bizony végig kell gördíteni a hüvelykujjat a D-paden. Ryu akkoriban egy egész generáció kedvencévé nőtte ki magát, és a mai harmincas-negyvenes korosztály jó részének máig ő az alapértelmezett választása, még ha a reflexek a felnőttkorra kicsit meg is koptak. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy Kitao Sakurai új Street Fighter-filmje pontosan ezeket az egykori sráckorú, mára nosztalgiázó felnőtt nézőket célozza meg. A legendás játéksorozat ezúttal harmadszor próbálkozik élőszereplős formában a vásznon: Steven E. de Souza 1994-es adaptációja után – amely Raul Julia féktelenül túljátszott Bisonja ide vagy oda, akkor is pocsék volt, és az is marad –, valamint a méltán elfeledett, 2009-es Street Fighter: Chun-Li legendája után a lécet mindenesetre nem tették elérhetetlen magasságokba.

Az új feldolgozás ráadásul érdekes időszakban érkezik a videójátékok filmes adaptációinak történetében. Az Egy Minecraft film, illetve a Super Mario Bros. A film és folytatása minőségtől függetlenül elképesztő bevételeket termeltek. Zach Cregger rendezőtől A Kaptár pedig egészen más megközelítést választott: nem egy konkrét játéktörténetet próbál újra elmesélni, hanem azt az élményt igyekszik visszaadni, amit maga a játék jelenti. Aligha túlzás azt állítani, hogy erre korábban szinte egyetlen adaptáció sem vállalkozott – sikerrel pedig végképp nem sokan jártak. Sakurai ennek éppen az ellenkezőjét teszi. Filmje szinte görcsösen ragaszkodik a játékok karakterdizájnjához és hajmeresztő háttértörténetéhez. A legelszántabb rajongók talán éppen ezt fogják értékelni benne, de erősen kétlem, hogy bárki mást is különösebben érdekelne.

Kövess minket Facebookon is!

A történet, már ha egyáltalán annak lehet nevezni, hat évvel azután veszi fel a fonalat, hogy egy tragédia végleg szétválasztotta az egykor együtt edző Ryu-t (Andrew Koji) és Ken Masterst (Noah Centineo). Chun-Li (Callina Liang), az Interpol ügynöke mindkettőjüket beszervezi egy tornára, amelyet a gonosz diktátor, M. Bison (David Dastmalchian) rendez. A férfinak természetesen esze ágában sincs megelégedni azzal, hogy kiderüljön, ki a legjobb harcos. Inkább elrabolja a versenyzőket, majd egy „pszichoerő” feliratú gépre kapcsolja őket, amely feltehetően az életerejüket lecsapolja a harcosoknak. A „feltehetően” itt kulcsszó, mert a film egyetlen pillanatig sem veszi a fáradságot, hogy elmagyarázza, mi is az a pszichoerő, honnan származik, vagy Bisonnak egyáltalán mi szüksége van rá. A forgatókönyv intellektuális mélysége nagyjából egy teáskanáléval vetekszik. Talán még ezt is meg lehetne bocsátani, ha a filmnek legalább lenne elképzelése arról, hogy mit akar kezdeni magával. Ehelyett egyik pillanatban komolyan előadott testvéri drámát kapunk, a következőben már lábfétisekkel kapcsolatos poénok következnek. Olyan érzés, mintha minden jelenetet más rendezett és más vágott volna. A viccek többsége egyszerűen nem működik, a túlszexualizált humor pedig gyakran nem annyira vicces, mint inkább visszataszító és kínos. Kyle Mooney különösen kellemetlen jelenség a Chun-Li fizikai képességei iránt több szempontból is megszállott Interpol-ügynök szerepében.

Azt gondolhatnánk, hogy egy Street Fighter című filmben legalább a bunyókra érdemes lesz odafigyelni. Sajnos ezen a téren sem sokkal jobb a helyzet. A harcjelenetek teljesen szétesnek: a rosszul megválasztott kamerabeállítások és a kapkodó vágás gyakran azt is lehetetlenné teszik, hogy követni tudjuk, mi történik a képernyőn. Persze az is lehet, hogy mindez tudatos rendezői döntés, hiszen a játékok ikonikus mozdulatai közül jó néhány egészen nevetségesen fest, amikor hús-vér emberek próbálják meg utánozni őket. Ryu Tatsumaki Senpūkyaku nevű hurrikánrúgása talán a legjobb példa erre. Ezt úgy mondom, hogy kontrollerrel a kezemben szó szerint több százszor végrehajtottam már a mozdulatot. Mégis furcsa látni, hogy a legutóbbi Mortal Kombat-filmek nagyszerűen visszaadták a játékok harcstílusát a filmvászon, addig a Street Fighter látványosan elbukik ugyanezen a feladaton.

A szereplőválogatás legalább annyira esetleges, mint a film többi eleme. A WWE sztárja, Cody Rhodes Guile jellegzetes, lapos frizurájával és amerikai zászlós tetoválásával a kevés olyan pillanat egyikéért felel, amelyen valóban jóízűen nevettem. A legnagyobb meglepetést azonban Roman Reigns okozza, aki Rhodes WWE-s kollégájaként Akumát alakítja, és meglepően jól boldogul a szereppel. Sőt, fenyegetőbb jelenség, mint maga a főgonosz. Ebben persze David Dastmalchian félresikerült szereposztásának is komoly szerepe van: Bisonként egyszerűen nem működik, legjobb pillanata pedig nem is saját ötlet, hanem Raul Julia egyik leghíresebb mondatának újrajátszása. Andrew Schulz humorista szintén teljesen kilóg a filmből Ken menedzsere, Dan Hibiki szerepében. Eric André, aki korábban Sakuraival dolgozott együtt a The Eric Andre Show című műsorban, itt televíziós műsorvezetőként és a torna házigazdájaként tűnik fel. Idegesítő jelenléte már önmagában is próbára teszi a néző türelmét, ráadásul több játékidőt kap, mint a harcosok jelentős része. Callina Liang igyekszik a legtöbbet kihozni Chun-Li meglehetősen kidolgozatlan szerepéből, a film azonban láthatóan jobban érdeklődik a karakter külseje, mint az állítólagos bosszútörténete iránt. Centineo sem teljesen reménytelen Kenként, de néhol túljátssza a figurát, és a kissé együgyű, jóképű izomagyra építő megközelítése sem igazán áll össze. Andrew Koji viszont messze a film legérdekesebb szereplője. Az alakításából úgy tűnik, mintha egyedül ő venné komolyan a történet középpontjába állított testvéri köteléket.

A film egyetlen igazán nagy erőssége a kétdimenziós animebetétekben rejlik. Ezek kivétel nélkül remekül sikerültek. A Street Fighter világának túlzó, fantasztikus elemei mindig is jobban működtek animációs formában. Ha valaki kételkedne ebben, nézze meg az 1994-es Street Fighter II: The Animated Movie-t, amely a mai napig meglepően jól tartja magát. Ezek a jelenetek annyira kurva jók, hogy a film nagy részében azon bosszankodtam, miért nem készült el az egész feldolgozás animációként. Szinte biztos vagyok benne, hogy úgy sokkal jobban működött volna, mint ez a teljes káosz.

VERDIKT

A film végül még azt a leszámolást sem mutatja meg, amelyet két teljes órán keresztül készít elő, inkább egy lehetséges folytatásnak ágyaz meg. Merész húzás egy olyan alkotástól, amelyről nehéz elképzelni, hogy termel-e elég pénzt egy új rész elkészítéséhez. Spoiler: NEM!!! Őszintén szólva azt is nehéz megmondanom, kinek ajánlanám, hogy egyáltalán moziban nézze meg a Street Fightert. Ha ezeken a játékokon és karaktereken nőttél fel, talán annyit megér, hogy összehívj néhány barátot, és majd a streamingszolgáltatók kínálatában megnézzétek együtt, de pénzt ne adjatok ki érte. Utána pedig elő lehet venni egy konzolt, és lejátszani néhány menetet a régi klasszikusokkal. Gyanítom, az este második felét sokkal jobban fogjátok élvezni.