A Kaptár – Kritika

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

Sokszor felmerül a kérdés, hogy mi a különbség a meglepetés és a feszültség között: ha hirtelen felrobban egy bomba az asztal alatt, amiről senki sem tudott, az meglepetés. Ha viszont a közönség pontosan tudja, hogy ott a bomba, míg a szereplők gyanútlanul csevegnek felette, az maga a vegytiszta feszültség. Zach Cregger rendező láthatóan betéve ismeri ezt a szabályt, és legalább annyira vágja a feszültség építését, mint a jókor időzített ijesztgetéssel. A műfaji mozi csodagyereke – aki a Barbárral a késő esti vetítések sztárja lett, a politikai élű Fegyverekkel pedig még az Oscar-szavazókat is megnyerte magának – pontosan tudja, hogy a nézők jelentős része nosztalgiával gondol A Kaptárra (Resident Evil). Sokan pörgettük a Capcom kilencvenes-kétezres évekbeli túlélőhorrorjait, vagy végigszenvedtük Paul W.S. Anderson és Milla Jovovich sikeres, de valljuk be, eléggé félresikerült mozifilmjeit. Sőt, még a teljesen laikusok is tisztában vannak vele, hogyan működik egy klasszikus zombifilm.

A videójáték-adaptációk története tele van bukásokkal. Lehet, hogy a Super Mario Bros. csilliárdokat kaszál a mozikasszáknál, de forgatókönyvírói csúcsokat azért nem döntöget. Közismert játékokat vászonra vinni mindig rögös út, és nehéz kissakkozni, mi működik a moziban. Ezért az egyik legjobb megközelítés egyszerűen az alapok megragadása: a sztorinak nem feltétlen kell követnie a játékmenetet, elég, ha átmenti annak hamisítatlan szellemét. Andersonék próbálkozásai után most Zach Cregger kapott esélyt, az ő elképzelése pedig egy kifejezetten szórakoztató, még ha néha hullámzó horrorlátványosságot eredményezett.

Kövess minket Facebookon is!

A történet egy fagyos, téli éjszakán indul. Hősünk, Bryan (Austin Abrams) egyszerű futársrác, aki orvosi célú szerves anyagok szállításával keresi a kenyerét. A napja amúgy is zűrös: a barátnője, Michelle épp most közölte vele, hogy terhes. Bryan próbálja elodázni a komoly beszélgetést, és kapóra jön a lehetőség, amikor dupla pénzért elvállal egy sürgős csomagszállítást a Raccoon City-i közkórházba. A jeges úton haladva azonban elüt egy fura nőt. És itt kezdődik a rémálom: a nő a súlyos sérülései ellenére sem áll le, sőt, egy újabb autóbaleset után csökönyösen üldözőbe veszi a srácot. Bryan hirtelen egy mészárlás közepén találja magát, ahol mutáns szörnyek hada elől menekülve próbálja túlélni az éjszakát.

A jó móka az, hogy mi, nézők sokkal hamarabb kapcsolunk, mint szegény Bryan. Bármelyik horrorrajongó tudja, hogy hóviharban nem állunk meg megnézni az útra kiugró idegent, pláne nem ültetjük be a kocsinkba, és végképp nem hajtunk vele egy Raccoon City nevű hely felé! De Bryan nem játszott a játékokkal, így fogalma sincs a szabályokról. És a film első két harmada pontosan ebből a helyzetből facsarja ki a feszültséget és a sötét humort: pontosan tudjuk, mekkora szarban van ez a szerencsétlen fiú. Cregger mesterien játszik az idegeinkkel, vérszomjas vigyorral az arcán. Bár nem megy el teljesen a Haláli hullák hajnala mintájára épített paródiára, zseniálisan használja a különféle utalásokra, amelyeket valószínűleg egytől-egyig kiszúrnak majd a rajongók: elég csak a kutyákra gondolni, vagy azt a pillanatot, amikor Bryan rádöbben, hogy mindössze négy golyója maradt egy olyan fegyverben, amivel lőni sem tud. És még sorolhatnánk az utalásokat.

Cregger karrierje amúgy is vicces ívet ír le: a vígjátékok felől érkezett, mégis eddig csak horrorokat rendezett. De ha Jordan Peele-nek bejött ez a műfajváltás, nála is működik. Peele-hez hasonlóan Cregger is filmmel filmre csiszolja a mesterséget, és ez az eddigi legérettebb vizuális munkája. Dariusz Wolski operatőr csodásan bánik az árnyékokkal és a sötét sarokból előbukkanó rémekkel, a hirtelen kameramozgások és a fegyveres részeknél bevetett belső nézetes kamerabeállítások pedig egyértelműen a játékos gyökereket idézik. Még az éjszakai autózás felütése is pont olyan, mint egy tősgyökeres túlélő horrorjáték nyitóképe. Érezni a gyerekes örömöt a feszültségkeltésben, ami az első perctől kezdve berántja a nézőt.

Az első félidő energiája kifejezetten magával ragadó. A régi motorosok elégedetten mosolyoghatnak a szétszórt utalások láttán: egy felbukkanó írógép vagy zöld gyógynövény azonnal jelentőséggel bír a rajongóknak. A helyszínek és a haladás a játékok szintjeit mintázzák, a szörnyek dizájnja pedig – a groteszk módon egymásba torzuló lényekkel – egyszerre idézi a forrásanyagot és John Carpenter A dolog című klasszikusát (amire még a zene is finoman rábólogat). A gore pont jó arányban sokkol: a lakóautós jelenet a kislánnyal például brutálisan kreatív és hatásos mészárlás. Ami a legnagyobb erénye a filmnek, hogy nem szimpla fan-service-t kapunk. Egyetlen karakter sem szerepel a játékokból, és több szörny is olyat csinál, amit gamer még nem látott. Mégis, ahogy Bryan rettegve pásztázza a sötét sarkot a zseblámpájával, az jobban visszaadja az eredeti játék utánozhatatlan, tehetetlen szorongását, mint ezer cosplayes utalás. A sztori egyébként simán lehetne egy olyan háttérjegyzet, amit Leon S. Kennedy vagy Jill Valentine talál egy elhagyatott rendőrőrsön.

Ahol viszont kicsorbul a penge, az a forgatókönyv. Nem a karakterszerkesztéssel van a fő gond – Bryan egyszerű, de működik –, hanem a humor és a horror felemás keverésével. Bár a két műfaj jól megfér egymás mellett, itt a váltások sokszor túl zökkenősek. Cregger és írótársa, Shay Hatten imádnak fura beszólásokat adni Bryan szájába, de ezek a poénkodások egy idő után fárasztóvá válnak. A Paul Walter Hauserrel közös, autós magyarázkodó jelenet pedig teljesen lefékezi a mozi lendületét. A harmadik felvonásra a sztori elkövet néhány logikátlan húzást, ahol a szereplők csak azért hoznak hülye döntéseket, hogy továbbgördüljön a cselekmény. Tény, hogy nem várunk mély drámát, a finálé felé haladva a futurisztikus laboratóriumi befejezésig azért érezhetően ellaposodik az iram. A családi dráma és az apaságról való elmélkedés szintén erőltetettnek hat. Noha a tiszta túlélési jeleneteknél a film remekül működik – mint amikor Bryan rátalál egy megfertőzött, de még nem átalakult kislányra, aki csak egy ölelést szeretne –, a drámai mélyítés nem sikerül olyan simán, mint a Barbár vagy a Fegyverek esetében. Ott a humor és a feszültség egyensúlya sokkal természetesebb volt (gondoljunk csak Justin Long idétlenkedésére vagy Amy Madigan fenyegető jelenlétére). A Kaptárban a hangvétel ingadozása jobban rányomja a bélyegét az élményre, és a világépítés sem lett maradéktalanul kidolgozott. A film leginkább a régi B-filmeket és a klasszikus arcade shooter játékgépeket (mint a Capcom-Bandai fénypisztolyos lövöldözői) idézi: bedobod a tantuszt, pörög a látvány, élvezed a menetmenetet, másnap pedig már csak arra emlékszel, milyen volt elszántan rohanni előre.

VERDIKT

A felsorolt hibái ellenére Austin Abrams karizmája és szimpatikus játéka simán elviszi a hátán a produkciót. A srác remekül hozza a különc, helyzetével küzdő átlagembert, akit bedobnak a mélyvízbe. És nem lehet letagadni: ez minden idők legjobb Kaptár-filmje. Tartalmaz olyan zseniális jeleneteket – például amikor Bryan egy amerikai városon rohan keresztül a rémálomszerű dögök elől, vagy amikor rájön, hogy a szörny egy sötét szobába próbálja csalni –, amelyek hosszú ideig beszédtémát nyújtanak majd a neten. A vérbeli fanatikusok lehet, hogy még mindig egy hűbb adaptációra vágynak, de az eddigi kísérletekhez képest ez egyértelműen hatalmas lépés a jó irányba.