Szinte már klisévé koptatott, ellenben annál igazabb állítás, hogy a sorozatok aranykorát éljük. A korábban lesajnált, másodvonalbelinek tartott műfaj ma már nemhogy egy polcon szerepel a filmekkel, hanem sok esetben komplexitásban, világépítésben meg is előzi azokat. Ennek a tendenciának számtalan gyakorlati hatása van, az egyik legszembetűnőbb ezek közül, hogy elmosódtak a műfaji határok, az alkotók egyre inkább élnek a műfaji szintézis eszközével. Mindezt azért tartottam fontosnak kiemelni, mert az HBO legújabb, A harmadik nap című sorozata is nagyon nehezen sorolható be műfaji kategóriákba. Ha mégis nagyon szeretnénk, akkor talán azt mondhatnánk, hogy egy thriller és horror elemekkel gazdagon átszőtt lélektani drámát kapunk, mely még ezen felül kiegészül az álom szürrealizmusával. Nemcsak a műfaji sokszínűség az azonban, amit kiemelhetünk, a felvetett dilemmák, problémák is nagyon izgalmasak. Épp ezért kár, hogy a sorozat nem tud ezekből egy egységes mondanivalót, gondolati síkot kialakítani.
Sam (Jude Law) rejtélyes körülmények között kerül Osea szigetére (mely egyébként egy ténylegesen létező, valóban gyönyörű sziget Essex megyében). A hétköznapi életével sincs minden rendben, épp most vesztette el pénzének egy jelentős részét, a szigeten azonban valódi kavalkád várja. Ahogy azt el is várjuk egy horror alapszituációjától, mindenki gyanús, többször közlik a főszereplővel, hogy hagyja el a szigetet, mielőtt még valami nagyobb baj történne, ő azonban marad, és mélyen elmerül a helyiek okkultista szektára hasonlító hitvilágában. A sorozat felépítése kettős (szinte antológiaszerű, csak nem epizódonként vagy évadonként, hanem három epizódonként jön a váltás, és itt azért erős az összefüggés a két történet között), így három rész után a főszerepet Jude Law-tól Naomie Harris veszi át, aki kislányaival érkezik a szigetre, és kísértetiesen hasonló élményekben lesz része, mint korábban a férfinak.
Az alapszituáció tehát erőteljesen merít a különböző hiedelemvilágokra épülő horrorokból (ahogy az az elgondolás is ismerős, hogy ha valakit kirángatunk a megszokott környezetéből, akkor derül fény az igazi arcára), eszünkbe juthat például Shyamalan A falu című alkotása (főleg az erdőben játszódó jelenetek hasonlítanak stilárisan), ám talán a legdirektebb párhuzam a Fehér éjszakákkal vonható. Tulajdonképpen itt is azt látjuk, ahogy egy kívülállót szépen lassan bekebelez a helyi hitvilág. Ennek megfelelően A harmadik nap is inkább atmoszférateremtésben erős, az alkotók nem, vagy csak nagyon minimálisan élnek a jump scare-ek eszközével. Néhány tollvonással, apró karakterpillanattal elérik, hogy mindenki gyanús legyen. Emily Watson és Paddy Considine párosa már az első pillanatban furcsa, míg a Katherine Waterston által remekül játszott Jess szépen lassan rántja le a saját pszichopátiájába Samet. A sorozat egyébként is foglalkozik a mentális betegségek témakörével, a főhős ezeknek egy különös fajtájával szenved, időről-időre olyan erős hallucinációk jelentkeznek nála, melyek teljesen elmossák a realitás és a képzelet közti határvonalat, így időnként egyszerűen eltűnik (fontos mozzanat lesz később, hogy a rendőrség épp ezért nem nyomoz majd utána). Ez egyébként a képi világ szempontjából nagy ziccer volt az alkotóknak, ugyanis éles határvonal húzható a valóság és aközött, ahogy Sam interpretálja az eseményeket. Marc Munden, az első három rész rendezője pedig mindent meg is tesz, a valóság képei gyakran fakók, szürkék, míg az olyan jelenetek, amelyeknél a néző sem lehet biztos abban, hogy mit lát, túlvilágítottak, szinte bántóan élénkek. Olyan is van azonban, mikor ez a két jellemvonás egyesül és hatalmas kontraszt képződik a kép két fele között.
A nagytotálok mellett pedig, melyek leginkább a sziget fenségességét és a külvilágtól való teljes elzártságát hivatottak megjeleníteni, csak Jude Law arcáról kapunk elképesztően közeli kivágásokat, melyek esetében a külvilágnak, a körülötte álló embereknek szinte csak a sziluettje látszik. Így érthető módon hatalmas volt Law felelőssége, ő azonban remekül helytállt, gyakorlatilag a teljes érzelmi skálát játssza el úgy, hogy egy pillanatra sem csúszik át teátralitásba.
Az első három rész által alkotott ciklus a “Nyár” címet kapta, míg a második három epizód lett a “Tél”. Amellett, hogy az évszakoknak szimbolikus jelentősége van, az idő múlását, az élet ciklikusságát jelképezik (mint mondjuk a Tavasz, nyár, ősz, tél…és tavasz esetében), utalnak az epizódok stílusára is. Marc Mundent Philippa Lowthorpe, míg Jude Law-t Naomie Harris váltotta. A második szakasz jóval visszafogottabb, sokkal kevésbé direkt, mint a korábbi epizódok. Egy csendesebb karakterdrámát látunk kibontakozni, amint egy gyermekeit féltő nő kétségbeesetten keresi a férjét. Okos húzás volt a készítőktől, hogy másodjára már nem csodálkozunk rá a furcsaságokra (mennyivel ízlésesebb ez a megoldás, mint a Netflix Darkja esetében), hanem valóban Harris karakterének drámáján van a hangsúly. A megvalósítás kifejezetten ötletes, a két szakasz szinte inverze egymásnak. Az első harsány, néha túlontúl színes képeit, illetve a nyár fullasztó atmoszféráját fakó képek és lepusztult épületek váltják fel. Ez a kettősség figyelhető meg a színészi játék terén is, míg Law nagyon széles skálán, éles váltásokkal játszik, addig Harris feladata inkább a nüanszok érzékeltetése.
Az atmoszférát a képi bravúrok mellett a főként népi motívumokból építkező zene is remekül támogatja. Nagy erőssége emellett a bizonytalanság érzésének konstanssá tétele. Ez nem merül ki a mellékszereplők furcsaságában, az időkezelés is nagyon különös, sokáig nehéz eldönteni, hogy egyáltalán milyen évtizedben járunk, az idő múlása pedig nagyon nehezen dekódolható. Nem lehet pontosan tudni, hogy Sam mennyi időt tölt a szigeten, az is csak felületesen kerül említésre, hogy a felesége mennyi idő után indult a férfi keresésére. Sőt az ötödik rész végén még az a kérdés is felmerülhet, hogy a szigeten esetleg nem telik-e másképp az idő, mint a külvilágban.
Ami miatt azonban mégsem tudunk szuperlatívuszokat használni a sorozat kapcsán, az az egységes mondanivaló hiánya. A széria bele-belekap érdekes dilemmákba (pl: a traumafeldolgozás kérdésköre, kicsit a bevándorlás, a szigetlakók kapcsán akár az integráció, az emlékezés szubjektuma), azonban egyiket sem fejti ki igazán mélyen. Az viszont dicséretes, hogy fektetnek időt a helyiek hitvilágának kidolgozására. Az előbb említett okkultizmus ugyanis nagyon érdekesen keveredik a zsidó-keresztény messianizmussal. Egyelőre nem világos ellenben, hogy pontosan mit is akarnak üzenni a készítők (többek között Dennis Kelly, az Utopia showrunnere, aki sok elemet idézett fel korábbi sorozatából) a történettel. Azért fogalmazom így, mert az utolsó epizód sok mindent tisztázhat még ebből a szempontból (mint ahogy a rejtély is homályos volt az ötödik epizód végéig, az utolsó jelenetben azonban nagyon szépen összeértek a szálak).
VERDIKT
A harmadik nap egy stílusos és érdekes sorozat, telis-tele markáns színészi alakításokkal, a kérdés csupán az, hogy mi lesz a széria végkicsengése. Megéri-e majd a karakterrel együtt végigcsinálnunk a horrorisztikus utazást?
Szólj hozzá!