Ki szokott itt teljesen egyedül mozizni? Mármint nem egyedül elmenni moziba és csatlakozni a vetítőterem sötétjében a többi sorstárshoz, hanem végig egyedül ülni egy moziteremben?
Ha moziba megyünk, egy picit mindig magunkra maradunk. A sötétben ránk néznek a vászon hősei és gonoszai, mi megnyílunk előttük, és ők is felfedik a valódi arcukat ahogy egyre mélyebben haladunk egy karakter lelkébe.
Épp Szegeden jártam, s persze megnéztem a Dómot mint mindig, amit üresen találtam. Érdekes volt, úgy ülldögélni egy akkora térben teljesen egyedül ülni és csodálni az épületet. Olyan csönd vett körül, nem hallottam semmit.
Utána életem másik szentélyébe mentem, moziba. Kivételesen nem késtem, sőt korán jöttem. Hétköznap délután volt, nem számítottam tömegre. Miután megvettem a jegyet, megjártam a büfét, odamentem a teremhez, amit az utcáról kell megközelíteni. Akkor már gyanús lett. Dolgozón kívül senkivel se találkoztam. Mikor beléptem a terembe úgy éreztem magam, mintha valami szuper nyereményjátékon nyertem volna a lehetőséget, vagy haldokló rajongóként privát vetítést szerveznének nekem a Star Wars új részével. Teljesen kényelembe helyeztem magam, és örültem hogy csendben mozizhatok, felesleges beszólások nélkül. De ez nem Star Wars volt.
Ez egy francia dráma/thriller volt, Láthatás címmel. Ritka erős, nyomasztó de annál kiválóbb film. Egy “családi” drámaként indul, majd egy feszült thrilleré válik. Ahogy ott ültem a sötétben, teljesen egyedül, a film maximálisan berántott. Éreztem, ahogy magára marad egy egész család az erőszakos “apával”, ahogy nem bírtam menekülni a teremből mikor ők se tudtak. Már az első jelenet után sem éreztem magam kényelmesen, és a terem néma csendje még feszültebbé tette az amúgy feszült filmet. A karakterek folyamatosan egyre többet mutattak meg magukból a kiváló színészeknek hála, és a helyzet is folyamatosan kristályosodott ki, hogyan fajulhatott eddig egy család sorsa. A közös történetük egy virágként nyílik ki, igaz ennek a virágnak semmi szépség nincs a belsejében.
Egy remek filmet, még jobbá tett, a helyszín sajátossága. Otthon valószínűleg, mozogtam volna nézés közben, kajáltam volna, neteztem volna. De itt nem mertem levenni a szemem a képernyőről. Kívánom mindenkinek, hogy egyszer éljen át hasonló filmélményt, ahol így rezonál a környezet a mozgóképpel. Mondjuk, nem térül meg a mozinak feltétlen, de érdekes perspektívába helyezi, hogy egy jegyért majdnem annyit fizettem, mint az egyik legnagyobb online streaiming szolgáltatónak havonta a szinte végtelen filmért és sorozatért.
Aztán a szállásra menet volt időm gondolkozni, mikor fordult velem elő hasonló. Tök egyedül előtte sohasem, amikor ketten voltunk csak, az előfordult, méghozzá A Karib Tenger Kalózai harmadik részét néztem apukámmal még 8 éves koromban (igen, az 11 éve volt!). Szülővárosom azóta megboldogult mozijában volt az a vetítés, miattunk később kezdték (popcorn nem volt, megvárták míg elmegyünk boltba rágcsáért). Iskola szünetekben utána is előfordult mikor már idősebb voltam, hogy az egyik megyeszékhely multiplexében a délelőtti vetítéseken csak 4-5-en voltunk. Természetesen a terem két végébe ültettek minket, mi meg nem ültünk közelebb, nem alakult ki bajtársiasság köztünk.
Ha nektek kedves olvasók, van hasonló egyedül mozizós élményetek, vagy más módon érdekes történeteitek, írjátok meg kommentben!
Szólj hozzá!