Mindenkinek kell egy cél, hivatás, egy szenvedély – egy olyan magunk elé kitűzött, elérendő vállalás, amiért addig küzdünk, addig munkálkodunk, míg meg nem kapjuk, és be nem teljesíti az életünket. Mikor és hogyan kapjuk meg őket? Egyáltalán van-e ilyen mindenkinek, és ha nincs, kell-e aggódnunk? Na és akkor mi van, ha úgy érezzük, megtaláltuk elhivatottságunk lényegét, de mégsem vagyunk képesek eléggé felnőni hozzájuk? Akkor most ez azt jelenti, hogy elbuktunk, és életünk értelmetlen lenne?
Biztos ilyen kérdéseket tett fel magának Pete Docter, amikor fejében összepakolászta a Lelki Ismeretek alapötletét – sőt, még talán az is lehet, hogy a Pixar pár évvel korábban megkezdődött gyengélkedés-sorozata adta az ihletet a filozofáláshoz. Az egykoron verhetetlen, mára már “csak” egészen kiváló animációs stúdió amolyan tinédzserkori válságot élt meg a kétezres évek elején, körülbelül a Verdák 2., és a Merida, a Bátor premierjének környékén. A korábbi feledhetetlen ötletek kifogytak, a történetmesélés pedig egyre inkább átlagos lett, még akkor is, ha az animáció töretlenül fejlődött. Merre lehetett hát menni? Mi legyen az irány?
Azóta persze már tudjuk, nincs nagy baj. Olyan filmek váltották egymást, mint az Agymanók, a Toy Story 4., és az olyan kevésbé átütős, mégis érdekes mozik, mint A hihetetlen család 2., vagy éppen a Dínó tesó. És most, hogy a stúdió bejelentette, újból leginkább az eredeti filmekre koncentrálnak a jövőben, biztató éveknek nézünk elébe. Ehhez a döntéshez azonban szükség volt az útkeresésre, a saját maguk megtalálására, ami a kezdeti lelkesedés és a tinidráma után lehet, hogy még mindig nem ért véget, mindenesetre jó irányba halad.
A Lelki Ismeretek valahol középen helyezkedik el az életműben. Docterék ezúttal az emberi lelket, és annak az életre való felkészítését, a Földön való beteljesülésének feltételeit veszik górcső alá. A megteremtett világ most is kifogástalan. New York csodálatos színekben pompázik, ami éles kontrasztban van az élet előtti, amolyan lelkeknek való tranzitállomással, melynek megvalósításában talán a Pixar eddigi legbátrabb és legizgalmasabb törekvéseit láthatjuk. A kaliforniai srácok a művészeti rendezést már-már absztrakt, végtelenségig idézőjeles formába öntötték, de hiszen nem is tehettek mást, hiszen talán még nehezebb dolguk volt mint az Agymanók érzelmeivel. Absztrakt ötletekhez absztrakt megvalósítás dukál, és azt meg is kapjuk. 3D és 2D animáció keveredik, animációs szempontból szinte megfoghatatlan, mégis létező, légies alakokkal és koncepciókkal. Öröm látni a tobzódó kreativitást és a burjánzó tehetséget. A filmnek ez a legizgalmasabb eleme, minden másodperc egy képi puzzle, egy érdekfeszítő megvalósítás.
A legnagyobb baj talán ott kezdődik, amikor a két világ közötti kommunikációról van szó. Joe, aki filmkezdeti halála során “véletlenül” a túlvilág helyett, ebbe az élet előtti univerzumba csöppen, magabiztosan van végigvezetve a történeten, és a tanulságok is, amiket a filmtől kapunk, megfontolandóak és érzelemmel teltek. Sőt, egyesek biztosan elérzékenyülnek és könnyedén azonosulnak majd a szeretetreméltó karakterek sorsával, akik a film alatt megtanulják, mi jelentheti az életünkben az igazi szenvedélyt. A probléma csupán az, hogy tematikailag nincs minden annyira élesen és érzékletesen kidolgozva, mint az “elővilág” miliője. Sőt, mintha még az sem lenne minden esetben kielégítő. Mondhatnánk, hogy pár sorral ezelőtt még az absztrakt megvalósításról és annak hatékonyságáról áradoztam, viszont valahogy az Agymanóknál ez sokkal pontosabban, érzékletesebben lett átgondolva, mint itt. Egyben van a film és a történet, és minden a helyén van, a végére mégis úgy érezzük, láttuk már ezt az utat máshol és máshogy, és szinte keresztülröppenünk a sztorin, ami nem hagy majd túlzottan nagy nyomot bennünk. Joe szeretete és szenvedélye a jazz iránt olyan erőteljesnek, és az életében mélyen gyökerezőnek kellett volna lennie, mint a Coco-ban Miguel családja és a zenei öröksége iránt érzett elkötelezettsége. Ezt a világot azonban itt mégsem ismerjük meg annyira rendszerezetten és odaadóan.
Néha azon is elgondolkodunk majd, hogy mindez mennyire érthető és felfogható egy gyerek számára. Egyrészt azt kijelenthetjük, hogy tematikailag és felépítésében a Pixar legérettebb filmjéről van szó, amivel 12 év alatt (de még később is) meglehetősen nehéz azonosulni. Viszont a történet és a tanulságok maguk nem hordozzák ugyanezt az érettséget, és valamelyest szimplifikáltak – ezúttal talán jobban, mint általában.
VERDIKT
De még így is, a Lelki Ismeretek egy dicséretre méltó alkotás, mely kísérletező jellegével mindenképpen fontosnak számít a Pixar-kánonban. Azonban én most úgy érzem, hogy ezúttal ez megmarad egy érdekes lábjegyzetnek, mintsem egy olyasfajta hivatkozási pontnak, mint a stúdió egyéb művei. Nincs ezzel baj: a film érdekes, működőképes és jó szerencsével a kisebbek is jól elszórakoznak majd rajta. A nagyok bizonyosan élvezik majd a kirándulást.
Szólj hozzá!