Taika Waititi rendezőt méltán nevezik korunk legnagyobbjának, a Jojo Nyuszival pedig felért a csúcsra.
A Jojo Nyuszi egy II. világháborús szatíra, amiben egy kisfiú Johannes „Jojo” Betzler már 10 éves korára olyan barátot szerez magának, aki nem kisebb személy, mint Adolf Hitler. Szeretném előre leszögezni, hogy nem olvastam Christine Leunens Cellába zárva című regényét, ami a film alapjául szolgál. Így a lenti írásnak nem része, hogy a mű mennyire követte a könyv cselekményét és mennyire próbálta meg átadni az író üzenetét. Így most csak a filmre szorítkozunk, amiért Taika Waititi elnyerte a Legjobb adaptált forgatókönyv díját a 2020-as Oscar gálán.
Aki ismeri a rendező korábbi munkásságát, gondolok itt elsősorban a Hétköznapi vámpírok, Vademberek hajszája és a Thor: Ragnarök című filmekre az nagyjából tudja, hogy mire számíthat tőle. Aki nem látta a fent említett műveket, az előzetes után biztos lehet benne, hogy itt egyik pillanatban biztos hasunkat fogjuk a nevetéstől, a másikban elérzékenyülten hallgatjuk szereplőink beszélgetéseit.
Taika Waititi filmjeiben, persze az arányok nem mindig voltak egyensúlyban, a Hétköznapi vámpírok egyértelműen a nevetésre helyezte a fókuszt, míg a Vademberek hajszájában sem fukarkodott a viccekkel, de egyértelműen egy kisfiú és egy morcos öregember barátságát helyezte a középpontba. Egy sokak által eldobott és elutasított kisfiú hogyan talál apára egy olyan emberben, aki soha nem gondolta, hogy így tud érezni bárki iránt. A Thor: Ragnarök-öt kell talán a legkevesebb embernek bemutatni, az egyik legviccesebb és legegyedibb Marvel filmről beszélünk.
Na és akkor most érkezünk el a Jojo Nyuszihoz, ami egy II. világháborús szatíra, amiben egy kisfiú Johannes „Jojo” Betzler már 10 éves korára olyan barátot szerez magának, aki nem kisebb személy, mint Adolf Hitler. Ez egy hithű kis nácinak, mint Jojo, igen nagy szó még akkor is, ha csak egy képzeletbeli barátról beszélünk. Ez az alaphelyzet, innen indul ki a történetünk, melynek során Jojonak szépen lassan kinyílik a szeme és egy másik oldalról fog tekinteni a világra, mint addig. Ez talán senkinek nem okoz meglepetést.
A Jojo Nyuszi tipikusan az a film, aminek már a története elolvasása után tudja a néző, hogy mi lesz a vége. Szerencsére ezzel semmi baj nincs, mert nem az a lényeg, hogy a szereplőink A pontból B-be, vagy C-be jutnak el, hanem hogy milyen élmények érik őket az utazás során és ez milyen hatással van a személyiségükre. Itt az utazást pedig egy zsidó kislány – Elsa – jelenti, akit Jojo édesanyja a padlásukon bújtat a gestapo elől.
Az alaphelyzetünk tehát nagyon jó, a történet nem a legerősebb, óriási fordulatokat ne ettől a filmtől várjunk. Ellenben aki szereti a szellemes párbeszédeket, a vizuális gegeket – ebben Waititi iszonyatosan erős – , a jó zenéket és a kiváló színészeket, annak biztosan nagy élmény lesz a film. És ha már a színészek szóba kerültek, ők a film egyik legerősebb pontja. Ha lenne olyan Oscar-díj kategória, hogy a Legjobb színészgárda – ami a Screen Actors Guild Awards-on egyébként van – akkor nagy eséllyel indult volna rajta a Jojo Nyuszi. A gyerekszínészeket kiváló érzékkel választották ki, a főhőst alakító Roman Griffin Davis és az Elsát játszó Thomasin McKenzie tökéletesen működnek együtt. Waititi olyan bohócot csinál Hitlerből, hogy öröm nézni, Scarlett Johanssonnál lehet kicsit túlzás volt az Oscar jelölés ezért a filmért, de ez nem vesz el semmit az érdemeiből, nagyon jól játszik. Volt még egy Sam Rockwell is a filmben, aki talán jobban megérdemelt volna egy Legjobb mellékszereplő jelölést, de mivel őt nagyjából minden filmért lehetne nominálni így ezzel sincs baj.
A film egyetlen gyenge pontja talán a játékidő háromnegyedénél jön el, amikor a szövetségesek megszállják a várost. Itt nem teljesen érezhető, hogy Waitinek mi a célja a jelenetekkel, újat már nem tud hozzáadni a mondanivalóhoz, az addigi üzenetek pedig már mindenkinek átmentek valószínűleg. Jojo persze itt tapasztalja meg először igazán a háború borzalmait, de talán kicsit túl van nyújtva ez a rész. A befejezésre persze magára talál mindenki és nagyon szép lezárást kap a film.
VERDIKT
Összességében Taika Waititi maradandó élménnyel ajándékozta meg a mozi szerelmeseit, egy pont olyan filmben, amit tőle vártunk. Nagyon jó szereplőgárdát gyűjtött össze maga mellé, akiket tökéletesen tud használni. Mindenki annyi játékidő kap, amennyit a karaktere indokol és ha a vége felé egy kicsit le is ül a cselekmény, ez nem sokat von le a film érdemeiből. Biztos vagyok benne, hogy mindenki mosolyogva fog távozni a moziból a stáblista végével. Ami egy II. világháborúról szóló filmtől igazán nagy szó. Még több ilyen élet igenlő filmet, ha kérhetnénk még kedves Hollywood.
[penci_review id=”46835″]
Szólj hozzá!