KRITIKA: Thor: Ragnarök

Sok-sok évet kellett várnunk, hogy a Marvelnek összejöjjön egy nagyon vicces és nagyon jó Thor-film.

Sok-sok évet kellett várnunk, hogy a Marvelnek összejöjjön egy nagyon vicces és nagyon jó Thor-film.

A Thor-széria mindig is a Marvel Moziverzumának a fekete báránya volt. Valahogy sohasem sikerült olyan minőségű filmeket hozni a szőke, shapeskeare-i beütésű hőssel, amelyek felértek volna a többi epizód szintjéhez: a karakter meglehetősen nehéz, archaikus, és történeti szempontból sokszor túlzottan egyszerű. Szükség volt valami frissítésre, új megközelítésre, ami majd helyrerázza a sorozatot. Kevin Feige és csapata nem is hozhatott volna jobb döntést, mikor felkérték Taika Waititit a film rendezésére. A fiatal kiwi nemrég robbant be eredeti, bohókás és végtelenül vicces komédiáival: a Hétköznapi vámpírok vámpíros áldokumentumfilmje, vagy a tavalyi Vademberek hajszája az adott év legeredetibb mozijai közé sorolhatóak. Azonban joggal merült fel a kérdés: hogyan is fog összeférni a rendező egyedi, utánozhatatlan stílusa a Marvel-gépezettel?

A kérdésre az első trailerrel kaptuk meg a választ, mely szinte mindenkit letarolt: Thor visszatért, rövid a haja, és Hulk-kal küzd egy eddig nem látott, űrbéli arénában. Plusz Cate Blanchett a gonosz. Az egész előzetesnek volt egy másfajta, szokatlan, kicsit A galaxis őrzőire hajazó hangulata. A lényeg azonban az volt, hogy már nagyon messze jártunk a megszokott, köpenyes szomorkodástól, s joggal lehettünk izgatottak, hogy itt valami merőben újat fogunk kapni.

Nos, elmondhatjuk, hogy a film az összes reményünket beváltotta, és még rá is tett egy lapáttal. A Thor: Ragnarök nem csak a legjobb Thor-film, de az egyik legjobb bejegyzés a Marvel Univerzum egyre táguló világában. Mindamellett talán ez az első olyan mozi a közös univerzumban, melyet tisztán vígjátéknak lehet nevezni. Igen, láthattunk már korábban poénos elemekkel megtűzdelt mozit a Marveltől: gondoljunk csak a már említett őrzőkre, valamint A hangyára. Itt azonban a poénoké a főszerep. Waititi, Hemsworth és Ruffalo betartotta az ígéretét, és egy valódi buddy-moviet hoztak nekünk, mely mellesleg egy ütős, látványos blockbuster is. Valóban elmondhatjuk, hogy az egyik legélvezetesebb Marvel-filmmel van dolgunk, mely színtiszta szórakozás.

Viszont mielőtt túlzottan izgatottak lennénk, azért arra is emlékeznünk kell, hogy milyen elvárásokkal ülünk be egy ilyen filmre, és hogy azt mennyire sikerült megugrani, vagy hogy mit is jelent az a mérce, amit a filmnek meg kell ütnie. Az való igaz, hogy minden várakozást felülmúló a mozi, azonban ettől a szériától eleve nem vártunk sokat, ahogyan a Marvel-mozik sem fogják majd megváltani a világot senki szerint sem. Éppen ezért a filmet ehhez kell mérni: saját kontextusában élvezetes és jó, azonban tágabb értelemben még mindig a Marvel-filmek keretei között mozog, nem képes azok habkönnyű, de végeredményben üres és nem túl maradandó stílusát maga mögött hagyni. Természetesen annyiban különbözik, hogy egy markáns stílusú rendező vezényelhette le, és ez megadja neki azt az extra ízt, amire ezen a ponton nagyon szüksége van az univerzumnak. Viszont mégsem képes annyit lökni rajta, hogy magasabb szintre emelje a már tizedik évében járó kolosszust. Tétek továbbra sincsenek, és az egész valahogy túlzottan hamar elpárolog.

VÉGSZÓ

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a film rossz lenne, vagy hogy nem fogunk rajta jól szórakozni, sőt. Egy kiváló, nevéhez méltó filmet hozott nekünk Waititi, melyet joggal nevezhetünk az egyik legjobb szuperhősmozinak. Csak mielőtt beülünk rá, emlékezzünk az elvárásokra, és hagyjuk hátra a túlzottan kritikus énünket, így garantáltan jobban fogunk szórakozni.

Total
2
Shares

Leave a Reply

Previous Article

Tisztázódtak a Cyberpunk 2077 nextgen vonatkozásai

Next Article
Nick Fury

Samuel L. Jackson elárulta, hogy a Bosszúállók közül ki az ő kedvence

Related Posts