Hol ér véget a szerelemben a másik fél valódi személyisége, és hol kezdődik az, amivel csak mi ruházzuk fel, hogy képes legyen beteljesíteni képzelgéseinket a magány végetértéről? Ehhez hasonló kérdésekre keresi a választ Magyarország idei Oscar-nevezése.
Magány, depresszió, elszigeteltség. Karrier a párkapcsolattal szemben, sőt helyette, és érzelmi tompaság. Ezek a 2000-es évek love storyjának elemei. Így változott a világ és vele a műfaj. A szerelem, amely a Casablancában megváltás volt, A nőben már csak alkalmazás. Horvát Lili új filmje egy – nem teljesen – újat fogva rajta pedig egyenesen mentális problémaként tünteti fel, ráadásul hitelesen. Egyetlen eszközt, a rideg valóságot alkalmazva ehhez. 2020-ban, amikor ezek a filmek egy kattintással, ömlesztve érhetőek el, talán a valóság az utolsó a témában, ami még képes lehet meglepni bennünket. Ebben viszont a végletekig elment a készítő, aki Budapestet ezúttal nem a romantikus oldaláról, hanem a méltánytalanul romos, rideg otthontalanságában mutatja be. Ebben nagy segítségére van a 35 mm-es film, amelyre a kockákat rögzítették. A tudatos megjelenítésbeli pontatlanság nem csak a látványt teszi szinte tapinthatóvá, de életlenné teszi a határt valóság és képzelet között is. Itt játszódik ugyanis ez a különlegesen ismerős hangulatú film, ide helyezik az alkotók a szerelmet. Ezúttal nem a szokott módon, egymásban, hanem a két fél közé szorulva keressük a nagy Őt. A képzelet tollának hegyén, amely a másik felet üres vászonként értelmezve, szerelme tárgyát megörökítendő, önnön arcképét festi meg.
Vizy Márta (Stork Natasa) New Jersey egyik neves kórházának idegsebésze, aki húsz év után hazatér Magyarországra. Nem meglepő módon nem a pénz hajtja, hanem egy férfi ígérete, aki a Szabadság hídnál minden várakozás ellenére sem jelenik meg a megbeszélt időpontban. De nem A szerelem hullámhosszán bájos és kiszámítható világában vagyunk. A férfi ugyan létezik, sőt pontosan az, akinek hittük, viszont elmondása szerint még sosem találkozott Mártával. A pár perces romantikus filmbe hajló bevezetőt szinte rögtön thriller, azon belül is a pszichothriller váltja, ugyanis a nő nemcsak Budapest komor utcáin kutatja Drexler Jánost (Bodó Viktor), hanem a saját elméjében is. Hasonló elképzelés az alapja A befejezésen gondolkodom című Charlie Kaufman-filmnek is, ahol szintén kérdéses, hogy létezik-e egyáltalán a másik, vagy csak a reménytelenül magányos elme kivetüléseként jelenik meg. Az elme, ami ironikus módon a profi idegsebész Mártát teszi ezúttal játékává. A New Jersey Kórház idegsebészete után a budapesti Péterfy Kórházba tér vissza, ami nem csak a nézőt lepi és mosolyogtatja meg, hanem a Lukáts Andor által alakított főorvost is, aki egy személyben képviseli parádésan a teljes magyar egészségügyet. Látható, hogy a készítők óriási hangsúlyt fektettek a kórházi jelenetek hitelességére: mind a személytelen, futószalag-szerű beteggondozás, mind az egymás között folyó kicsinyes viták nagyon valósághűek. Érzékletes üzenet az is, hogy egészségügyi dolgozóként Mártának gyakorlatilag semmilyen magánélete nincs, illetve, ami van, az is munkahelyéhez köti.
A történetet bonyolítja ugyanis, hogy dr. Drexler időről-időre nem csak indokolatlan utcasarkokon, hanem a kórház folyosóin is feltűnik, sőt az egyik agyműtétet együtt is vezénylik le. Ekkor a való világ és a fantázia összeér, de mégsem történik semmi. A kutatás tovább zajlik a férfi személye után, sőt azután sem áll le, miután együtt töltik az éjszakát. Az események, úgy mint az apró antik bolt felkeresése együtt, vagy a bútorbolti közös andalgás mind-mind olyasmi, amelyek egy nő kezdődő szerelméről formált fantáziáit alkothatják. A párhuzamosan sétálgató, egymás mozdulatait mímelő jelenetekből egyértelműnek tűnik mindaz, aminek az ellenkezőjét a János Mártánál hagyott telefonja bizonyít. A depresszió, és magány, melyek egy esetleges személyiségzavarban csúcsosodnak ki, magyar viszonylatban ide idézi a Kontroll című filmet, ahol ugyan más irányba haladt a cselekmény, a kitalált személyiség azonban ott is azt testesítette meg, amire az elnyomott “én” vágyik.
A lelakott, üres lakás, amibe Márta sokáig fikarcnyi energiát sem fektet, hogy élhetőbbé tegye, az elméje manifesztációjaként is értelmezhető, melyben semmi haszna másnak, csak a férfi iránti vágynak. A valóság (magyar és egyéni szinten) értelemszerűen a kórház. Drexler pedig mindkettőben jelen van. Látjuk őt a műtőben, látjuk a lakásban, sőt a lakás előtt is, ahol a mindent tisztázó vallomását teszi. Azonban, ha a külvilág a valóság, a sötét, kulcsra zárt lakás pedig a magányban elszigetelődött elme, akkor nem lehet véletlen, hogy a kettő közti határon egyszer sem látjuk átlépni a férfit, nyomai a nő életén megkérdőjelezhetőek. Érdekes módon, ebben a filmben nem érzékeltetik finoman sem megkülönböztetett kameramunkával, sem változó fényekkel, vagy apró jelzésekkel, hogy hol húzódik az a bizonyos határ az elképzelt és a valódi között, így könnyedén gondolhatjuk, hogy ami igazinak tűnik az csak egy újabb szintje a képzeletnek. A főszereplő maga vallja be, hogy nem ez lenne az első, hogy ez történik vele. A narráció a főhőssel együtt zavarodik össze, kirántva a talajt a befogadó alól. A hitelességét azonban ennek ellenére végig megőrzi az alkotás.
Ebben nagy szerepe van annak, hogy a nyugati és magyar egészségügy szembeállítása nagyon látványosra sikerült, noha speciális effekteket, vagy valóságferdítő szubjektivitást itt sem alkalmaztak. Az omladozó belvárosi kórház, a végeláthatatlan betegáradat, és “a WC-papírt hozni szoktuk” kijelentés, további szuggesztálás nélkül zseniálisan helyezi el a nézőt térben és időben. A kórházi telefon várakoztató Für Elise-ére betegek közt megváltóként végigvonuló orvos egyszerre nagyon szép és durván önreflexív jelenet, amit még sokszor eszünkbe juttat majd a való élet.
Stork Natasa végletekbe menően minimalista játéka a befogadóra hárít minden tébolyt, amit a rezignált arc apró mimikái és a merev testbeszéd szupresszionál. Hiába a pszichológusi alkalmak során használt szuperplánok, még azok sem találnak érzelmet a doktornő arcán. A karakter nagyon hasonlít a Testről és Lélekről című filmben Borbély Alexandra által megformált nőére, de mintha Mártánál mindez sokkal tudatosabb, saját döntésen alapuló viselkedésforma lenne, mintsem mentális betegség. Érdekes módon, bár tagadhatatlan a Drexler iránti megszállottsága, mégsem látszik igazán, ahogy lassan elengedné a kapcsolatot a külvilággal, sem megjelenésében, sem életvezetési döntéseiben, de még a tekintetében sem köszön vissza az őrület. Az életfunkciók stabilak, de a beteg szíve egy asztalon fekszik kiterítve.
A film tehát az ellentétek mezsgyéjén helyezkedik el. Nem a politikai korrektség jegyében, vagy mert ne merne állást foglalni, hanem, mert az élet, a valódi élet, – amely kontraszként kiemeli az alkotást ebből a bolyhosra koptatott zsánerből – ott zajlik. A nyugati progresszív felfogás és a magyar nyikorgósra nyűtt szokásrendszer, a kérlelhetetlen valóság és a zavaros álomvilág, valamint a külső visszafogottság és belső téboly. Ezek mentén haladunk végig a közel száz percben. És nem is tudom mennyire beszélhetünk karakter- vagy cselekmény fejlődésről, hiszen egyik tényező sem enged a másik javára a játékidő alatt. Talán túlságosan is realisztikus és kisszerű maradt a történet. A pszichothriller-jelleg ereszt, közben viszont a végzetes mértékletesség miatt nem tudunk hatása alá kerülni a drámának sem. A felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre tehát egy tagadhatatlanul élvezetes utazás az emberi elmében, mégis úgy érzem, Mártához hasonlóan a film sem ért létfontosságú ideget.
Szólj hozzá!