KRITIKA: Egy esős nap New Yorkban

Woody Allen is megalkotta a saját filmsorozatát, amit nevezhetünk “Sétáló trilógia” néven is. Ennek záró darabja az Egy esős nap New Yorkban.

Woody Allen-t rengeteg dolog miatt lehet szeretni, többek között amiatt is, hogy kiszámítható módon minden évben mozikba küld legalább egy filmet. Így volt ez 1981 óta folyamatosan, azonban a tavalyi évben ez nagyon szép sorozat megszakadt. A Me Too botrány őt sem kerülhette el, így hiába fejezte be már tavaly a filmet, moziba nem sikerült küldeni, csak idén. Ami még érdekesebb, hogy az Egyesült Államokban még mindig nincs hivatalos bemutató időpont. Mi azonban szerencsére azon országok közé tartozunk, akik nem jártak pórul, így, ha kis várakozás után is, de megtekinthetjük a legújabb művet.

A film tökéletesen illik az Éjfélkor Párizsban és a Rómának szeretettel által kialakított mintába. Főhősünk egy egyetemi éveiben járó fiú – kétség ne férjen hozzá, aki minden esetben a rendező figurája – aki barátnőjével New Yorkba érkezik. A cél, hogy egy interjú elkészüljön a kedvenc rendezővel, de persze az eseményen korán sem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt a főhősünk eltervezte. Nagyon sokat sétál, nagyon sok emberrel találkozik és nagyon sok emberrel beszélget és talán még annál is többet gondolkozik.

Az első és legnagyobb pozitívum, hogy a film jó lett. Persze közel sem egy mestermű, de amikor az ember moziba megy, akkor legalább valami ilyen élményt szeretne kapni. Woody Allen továbbra is nagyon jól tud írni, a színészei pedig lubickolnak a szerepekben. Timothée Chalamet csípőből hozza, a híres művészeti egyetemre járó, az élet értelmén töprengő fiú karakterét, aki keresi helyét a világban. Rajta kívül van itt még nekünk a barátnőjét játszó Elle Fanning, akinek a játékát élmény nézni. Biztos nagyon sokan vannak köztünk, akik hasonlóan viselkednének olyan helyzetekben, amikbe ő keveredett a film során.

Rajtuk kívül sztárparádét láthatunk még a legkisebb szerepekben is és mindenki kisujjból rázza ki a rá bízott feladatot. Van itt nekünk Liev Scheiber az önbizalom hiányos, a saját művével elégedetlen rendező szerepében vagy az állandó alkotótársát játszó Jude Law és aprócska szerepben, a feleségét játszó Rebecca Hall. Többek között emiatt és élvezetes nézni, még a gyengébb Woody Allen filmeket, hogy olyan szereplőgárdát láthatunk együtt játszani, ami nagyon kevés filmben jön össze. Ja, és figyeljétek hogy melyik jelenetben isznak valamilyen alkoholos italt a szereplők.

Negatívumként egyedül a szinkron „emelhető” ki, valahogy most nem jött össze a választás. A hangok sok esetben nem illenek a karakterekhez, az pedig nem jó érzés a film nézése közben, ha ez még sokszor eszünkbe is jut alatta.

VERDIKT

Woody Allen hozza a tőle elvárható szintet, talán az utóbbi évek alkotásaihoz képest jobban is teljesít. Persze nem életünk mozgóképes élményét kell elvárni, ha beülünk megnézni a filmet, de egy olyan másfél órában lesz részünk, ahol jól érezzük magunkat, nevetünk, elgondolkozunk és tehetséges embereket nézhetünk a vásznon. Ez pedig már bőven elég ahhoz, hogy ne essen nehezünkre kifizetni a mozijegy árát.