A mérföldkő, ahol a Marvel Studios felnőttkorba lépett.
2014-re a Marvel Moziverzum már kellőképpen beindult ahhoz, hogy egyértelmű legyen: itt az ideje a változtatásoknak, az alaprecept megbolondításának. A kezdeti, alapvető panelekből építkező filmek, amik a Bosszúállókhoz vezettek, végezetül egy nagy, közös kiruccanásban értek véget – mely sajnos nem volt több, mint egy precízen megtervezett, fondorlatos, lélektelen marketingfogás. Egy dolgot azonban bebizonyított: a közönség megérett az ilyesfajta történetmesélésre, és van rá igénye. Hogy a kedvenc hőseit egy filmben láthassa egy nagy, közös ellenséggel való küzdelemben. Feigé-ék már ekkor is okosak voltak, és tudták, hogy ezentúl már nem lesz elég annyi, hogy hősök egy körben állnak egymásnak háttal, és cool tekintettel bámulnak a zöld képernyőre. Itt bizony el kell kezdeni filmeket gyártani.
A Thor második része valamelyest folytatta a rossz tendenciát, de már ott is lehetett látni próbálkozásokat arra, hogy megkülönböztessék azt az összes többi epizódtól. A Sötét világ egyértelműen fantasy/sci-fi volt, ami karöltve érkezett a zseniális Vasember 3.-al, ahol Shane Black hozhatta a szokásos humorát és persze a karácsonyi hátteret. Feige jól döntött, hogy hagyta Black-et bátornak maradni, és a saját kézjegyét rátenni Tony Stark-ra. Itt már nem csak arról volt szó, hogy a hardcore képregény-fanokat kell kielégíteni, akik még azt is tudják, hogy milyen szakkörökön vett részt Stark apjának unokaöccse, hanem az átlagnézőre, és legfőképp a mozirajongóra is gondolni kell ezentúl.
Ez az irányvonal a legszebben az Amerika kapitány második részében vehető észre. Míg az első rész is igyekezett a maga “vidámparki látványosság”-jellegével végigrángatni minket egy II. világháborús hullámvasúton, addig A tél katonája már komoly, tematikai egységességgel felruházott zsánerkirándulás lett. A korábban csak komédiákban bukdácsoló Russo-fivérek kaptak egy második esélyt (és mindannyian jól tudjuk, hogy mi lett belőle), amit aztán kamatostul megháláltak.
A tél katonája alapvetően a hetvenes évekbeli paranoia-thriller zsáneréra alapozza a szokásos, emelkedett, szuperhősös történetét, és a fő sztori vonal továbbgördítését. Amiben azonban ez az epizód különbözik, az az, hogy szinte mesteri a műfaj és a főhős párosítása a filmben. Steve Rogers egy olyan Amerikából érkezik, ahol a világ fekete-fehér. Ahol megvolt, hogy kik a hősök és kik a gonoszok, milyen irányba kell menni ahhoz, hogy megmentsük a világot. Úgy, ahogyan a hetvenes években is, úgy manapság is egy eléggé változó világban élünk, és ezt Rogers éli meg a legintenzívebben, hiszen ő épp most ébredt az évtizedeken át tartó téli álmából. Öröm nézni, ahogyan a mindig optimista, idealista hős igyekszik beilleszkedni a mai világba, és mindenekelőtt megérteni azt. A csalódások, a folyamatos paranoia, a barátok és ellenségek megállapításának nehézsége mind egy csavaros, izgalmas történethez vezetnek.
Érdekes talán még azt is megemlíteni, hogy ez volt az első alkalom, amikor egy Marvel-filmben igazán izgalmas akciójeleneteket láthattunk, megvalósítás szempontjából. Eddig egy-két kivételt leszámítva mindig csak pár kosztümös figurát láthattunk egymást, vagy idegeneket püfölni. Russo-ék, akiknek ez az egész munka meglehetősen új volt, sokkolóan hatásos és invenciózus akciójeleneteket kerekítettek a filmhez. Az egész hozzáállásra jellemző a CGI mellőzése, és a valós, kézzelfogható ökölpárbajok jelenléte. Emlékezzünk csak vissza Nick Fury autósüldözésére, mely humorban és trükkökben is bizonyít, vagy tekintsünk csak bármelyik olyan alkalomra, amikor Rogers és a tél katonája küzd meg egymással. Mai napi az egyik legkiválóbb koreográfiával büszkélkedhet a film, amit a fivérek csak továbbfejlesztettek a későbbiekben.
Persze vannak hibák. Bár a főgonosz itt valamelyest passzol, még mindig nem sikerült megütni azt a mércét, amit elvárnánk, és ami majd a későbbiekben valamelyest javulni fog. Ekkor a stúdió még szenvedett abban a szindrómában, mely miatt minden egyes filmjüket úgy érezték, hogy egy “égből érkező veszély, ami elpusztít rengeteg épületet” megoldással kell lezárniuk. A befejezésnél a rendezők valahogy elengedték a korábbi koncepciót, és tomboltak a CGI-orgiában.
VERDIKT
Persze ezek csak apró problémák, melyeket a későbbiekben javítottak. Talán ezt felírhatjuk annak a számlájára, hogy ez volt az első ilyen filmes próbálkozásuk. De a folytatás, és a lehetőség a változtatásra, fejlődésre már akkor is a sarkon túl várakozott. A Polgárháború már szinte minden felmerült problémára választ adott, s lett így talán az egyik legösszetettebb, leginkább érzelmes Marvel-mozi, valódi tétekkel. Mindenesetre az még mindig igaz, hogy A tél katonája mai napig a Marvel egyik legegységesebb, legizgalmasabb, és filmes szempontból leginkább megfontoltabb darabja, mely kiállta az évek próbáját – és valószínűleg a jövőben is sokat emlegetjük majd még.
[penci_review id=”48245″]
Szólj hozzá!