KRITIKA: Álom doktor

Szűk negyven évvel a Ragyogás után elkészült a folytatás, ami lezárást adott Danny Torrance és a Szépkilátás Hotel történetének.

Talán még a skót felmenőkkel bíró Ewan McGregor sem gondolta, hogy egyszer majd a Ragyogásból Danny Torrance-t, az Álom doktor főszereplőjét fogja életre kelteni a filmvásznon. Danny épp olyan csapzott életet él, mint Jack Torrance, hiszen még harminc évvel később sem tűnnek el nyomtalanul a Szépkilátás Hotelben történt események. Folyamatosan démonok gyötrik a megtört Dannyt, bánatát alkohollal próbálja enyhíteni. Jön-megy egyik városból a másikba, aki nem találja otthonát, vagy éppen valami elől menekül. Mígnem megérkezik egy kisvárosba, ahol a helyi gondnok valamit meglát Dannyban, és állást, új életet ajánl az idegennek. A helyi öregek otthonában Dannyből is gondnok lesz, aki a ragyogást felhasználva próbálja átsegíteni a túlvilágra a haldoklókat. Hamarosan azonban Abra (Kylieght Curran), akiben szintén ott van a ragyogás, segítséget kér tőle, hogy megállítsák Kalapos Rose (Rebecca Fergusson) vezette gonosz csoportot, akik olyanokra vadásznak, akikben szintén ott van a ragyogás.

2019 a Stephen King rajongók éve, hiszen több adaptációt is bemutattak idén, kezdve tavasszal a Kedvencek temetőjével, majd ősszel a nagysikerű AZ – Második fejezet követte, most pedig megérkezett az Álom doktor, de a filmeken kívül több Netflix sorozat is feldolgozta korunk egyik legnagyobb írójának horrorkönyveit.

Stephen King nem győzte elégszer elmondani, hogy a legnagyobb művének tartott Ragyogást mennyire utálja Stanley Kubrick rendező feldolgozásában, amiért olyan sok ponton eltért az eredeti műtől. King az Álom doktor folytatásában a főszereplőhöz hasonlóan bánatát igyekezett elnyomni, de míg előbbi alkoholizmusba menekült, addig King írásban kereste a kiutat, azonban az Álom doktor könyv soha nem ért fel a Ragyogással, de nincs is ezzel semmi baj, mert nem is azért született, hogy nagyobb legyen, hanem hogy lezárjon egy olyan történetet, amit félbehagytak évekkel korábban. Sajnos azonban a film már nem ezt a szemlélet követte, hiszen a történetben lépdelve egyre nagyobb és nagyobb szeretne lenni, sőt, még utolsó harmadában Kubrick vonásait is megidézik.

Mike Flanagan rendező neve főként a Netflix gyártású sorozatok neve mellől lehet ismerős, ő rendezte ugyanis a Hill-ház szelleme jelenleg is futó sorozatot a streamingszolgáltatón, de a Bilincsben és az Oculus című filmeket is neki köszönhetjük. A múltban Flanagan leginkább azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy saját ízlésvilága szerint fényképez, és ezt nem bízza akárkire, hiszen rendezői teendők mellett rendszeresen ő felel a forgatókönyvért is. A tiszta iparos munka pedig meghozta a várt sikert, a kis képernyőt szélesvászonra cserélte, és rögtön egy Stephen King adaptációval jelentkezett a zsánerben. Nem véletlen, hogy Flanaganra esett a választás, hiszen az Álom doktor történetéhez hasonlóan a korábbi műveiben rendszerint gyerekkori traumákat dolgoz fel.

Flanagan remekül dolgozza fel a regény problémásabb részeit, a dialógusokat a főszereplők között, de panaszunk a képi világra sem lehet, mert abszolút helytállnak az effektek az Álom doktorban, egészen addig fogja a karakterek kezét, amíg azok egymásra nem találnak a történetben, egyszóval az atmoszféra egyből beszippant, de sajnos azonban az utolsó harmadban mintha egy másik rendezőt látnánk a kamerák mögött, a film elveszti varázsát és tempóját, és Flanagan egyedi stílusvilágát a sutba vágta volna, és elkezdte adaptálni Kubrick Ragyogását, ami végül katasztrófába megy át, pedig ő csak tisztelegni szeretett volna a nagy klasszikus előtt. Nagy kár érte, mert amit az első két órában felépített, gyorsan lerombol ezekkel a nyomasztó részekkel, de kár is tagadni, a rendező nagyon élvezte a finálét, hogy megidézhette és összekapcsolhatta filmjét korunk legnagyobb horror filmjével. Végig klasszikus helyszíneken járunk, ismerős zenéket játszanak be, de a direktor még ennél is többet akar, komplett jeleneteket emel át a Ragyogásból és helyez másik kontextusba az Álom doktorban. Mi sem bizonyítja jobban a rendező tehetségét, hogy mindezt úgy tette, hogy egy percre sem gondolunk arra, hogy másolta volna Kubrick művét, mert új értelmet ad az átemelt snitteknek.

De mit ér a forgatókönyv és a rendező, jó szereplőgárda nélkül, akik nem pusztán hozzák a kötelezőt, de nagy átéléssel keltik életre a karaktereket. A sorból egyedül Abrát alakító Kyliegh Curran lóg ki, aki olykor mesterkélt, nem találja helyét a szerepben, Abrában rejlő ragyogást nem képes kifejezni, és ezért a nézők sem tudnak azonosulni gondjával, ami nagy kár, hiszen a történet legfontosabb szereplőjéről van szó, de szerencsére Ewan McGregor játssza partnerét. McGregor neve nem kopott meg az évek alatt, még mindig pokolian jó színész, hozza a kötelezőt, aki egyik pillanatban a magányos, megtört Dannyt hozza, miközben a következő jelenetben már „ragyog”. De az Álom doktor valódi sztárja nem az Obi-Wan Kenobi szereppel azonosított McGregor, hanem Rebecca Fergusson, aki egyszerre laza és rideg a vásznon. A színésznő lassan Hollywood ügyeletes gonosz karaktere lesz, bár Fergussonnak voltak kisebb vakvágányai, de a filmográfiáját lapozva nem tudnék kiemelni még egy ennyire erős alakítást a színésznőtől, mint amit mutat Kalapos Rose szerepében.

VERDIKT

Az Álom doktor egyik legnagyobb hibája, hogy jelentéktelennek tűnő dolgokon sok percet időzünk, és a rendező sem titkolja, hogy mennyire nagy rajongója a Ragyogásnak, hiszen az első részből a fürdőkádas banyát többször is visszahozza, pedig hatáskeltésre elég lett volna egyszer is. Nagy kár érte, hogy Flanagan nem vitte végig egyedi stílusvilágát, hanem inkább ötvözte King és Kubrick vonásait. Flanagan rendező méltó folytatást hozott össze, bár nem lesz belőle kultfilm, de nyugodtan helyet szoríthatunk neki a Ragyogás mellett a polcon majd.