Ilyen egy interaktív mozi manapság, de sajnos nem a javából.
Az interaktív mozik újkori reneszánszukat élik. A videojáték történelemben az első nagy fellángolás talán a kilencvenes évekre tehető, habár már 1983-ban volt ugye Dragon’s Lair. Mégis az előző évezred utolsó évtizede az, amikor annyi ilyen játék jelent meg, mint égen a csillag. Ráadásul olyan címekre is szerették ráhúzni ezt a titulust, amik valójában sima kalandjátékok voltak, a kelleténél picit több film betéttel (Phantasmagoria, 7th Guest, Under a Killing Moon).
A stílus mára sem kopott ki, csak a résztvevők száma fogyatkozott meg. A technika fejlődése viszont olyan dolgot hozott a zsánerbe, ami hajdanán nem volt meg: a látványt. A korai interaktív mozik ugyanis szinte kivétel nélkül filmes alapúak voltak, vagy ha nem akkor is valami előre renderelt CGI alapra épültek (Cyberia, Lawnmover Man). Manapság viszont már vannak olyan erősek a hardverek, hogy nincs szükség ilyesmire ha el kell kápráztatni a nézőt. Épp ezért a mai interaktív mozik sokkal interaktívabbak, gondoljunk csak a Telltale sorozataira (The Walking Dead, The Wolf Among Us), a Life is Strange-re, vagy éppen a Quantic Dreams féle játékokra (Detroit, Beyond, Heavy Rain)
Akadnak azonban olyanok, akik minderre fittyet hányva megmaradtak a hagyományos módszernél. Semmi komolyabb gameplay (mint az imént említett címeknél), csak egy hagyományos film alap, a kellő pontokon egy választási lehetőséggel megszakítva. A Wales Interactive például egy ilyen kiadó, játékaik többsége abszolút az imént említett kaptafa szerint készült (The Shapeshifting Detective, The Bunker, Late Shift).
Legújabb dobásuk egész nyugodtan mondhatjuk, hogy nem találja fel a spanyolviaszt. Ugyanúgy egy nagyjából két órás mozifilmet nézhetünk meg, mely során több esetben is meglesz a lehetőségünk (vagy legalábbis az illúzió), hogy megváltoztassuk a sztori menetét. A kerettörténetet tekintve legalább változtattak az eddig történetekhez képest, habár lehet ezúttal nem sikerült a legjobban az időzítés.
A The Complex története ugyanis egy London utcáin elszabadult biofegyver körül forog, amely képes emberről emberre terjedni vérfertőzés útján. Igen…. a készítők aligha tudhatták, hogy a kitűzött megjelenésükkor épp tombolni fog az új típusú koronavírus járvány világszerte. Akár egy morbid promóciónak is felfoghatjuk tehát a jelen helyzetet, habár a Wales Interactive valószínűleg nem volt túl boldog, amikor februárban végül bejelentették a játék érkeztének végleges időpontját.
Főszereplőnk egy csinos, harmincas, mélybarna hölgy. Dr. Amy Tenant abszolút képben van a témában, hiszen a Nanocell Technology-nál éppen az ő projektje volt, melynek során kifejlesztették a szóban forgó vívmányt, de természetesen(?) ő úgy tudta, hogy békés célokra fogják használni. Persze a romantikus szál sem maradhat el egy ilyen sztoriból (ha már dekoratív főszereplőt sikerült találni), velünk lesz Rees is, Amy egykori kollégája. Mondjuk jelenleg éppen nincsenek túl jóban, mert amikor legutóbb Kindarban (kitalált totalitárius állam) együtt kezeltek két vegyi támadásban megsérült pácienst, akkor a férfi nem túl elegáns módon kereket oldott a harci övezetből.
Enyhén szarkasztikus soraimból kitalálható, hogy a történet nem igazán nyűgözött le. Sajnos borzasztóan sablonos az egész és a rendezés sem igyekszik ezt valahogy helyrehozni. Pedig az ilyenkor szokásos kellékek megvannak. A sok – főleg TV sorozatokban tevékenykedő – színész közé sikerült megszerezni egy kvázi sztárt, Kate Dickie ismerős lehet a Trónok harca egyik kisebb szerepéből, valamint a Star Wars: Az utolsó Jedikben is szerepelt egy villanás erejéig. Az sztori írója, Lynn Renee Maxcy pedig egy másik mostanság jól csengő címmel, A szolgálólány meséjével tud előhozakodni, melynek kreatív csapatában segédkezett.
Sajnos az említett sorozatok izgalmából, fordulataiból (vagy bármiből, amiért szeretjük őket) semmit sem sikerült profitálni. A színészek ha hozzák is a kötelezőt, semmi extrát nem tudnak hozzátenni a produkcióhoz, játékuk borzasztóan mesterkélt (mintha a házi feladatot kellett volna megoldani a kelleténél rövidebb idő alatt előző este). Magukkal a szereplőkkel sem lehet igazán azonosulni, nem sikerült egyiküket sem a szívembe zárnom és totálisan érdektelen maradt számomra a sorsuk.
Pedig a filmbetétek minősége alapvetően jó, szép felbontásban is van tálalva. Ha helyenként érződik is pár fájóan műtermi megoldás, alapvetően nincs a látvánnyal sem baj, hiszen azért ez nem az a kategória, ahol egy profi mozifilm minőségét várjuk el. Kisebb hanghibák és rosszul induló jelenetek előfordulnak ugyan, de ez már inkább a játék rész számlájára írható.
A műfaj íratlan szabályai szerint több befejezés is van (szám szerint nyolc), de az addig vezető úton nem igazán leszünk túl sok elágazással elkényeztetve. Jó példa a játék első felében előforduló legbonyolultabb választási lehetőségünk, ahol összesen öt féle lehetőségünk van…. amelyek aztán mind ugyanahhoz a kifejlethez vezetnek tovább. Csupán annyiban különbség, hogy egy adott szereplőhöz fűződő viszonyunk máshogy alakul (ezt ugyanis százalékos formában méri a játék, amit külön le is kérhetünk menet közben).
VERDIKT
Sajnos a The Complex esetében csak azt tudom mondani lezárásként, hogy a végeredmény messze nem tragikus, de klasszikust idézve “a jó nem ilyen”. Inkább középszer sajnos szinte minden szempontból, így csak a stílus megrögzött rajongóinak tudom ajánlani, nekik is csak mérsékelten. A kiadónál maradva, sokkal jobban sikerült a pár évvel ezelőtti játékuk, a Late Shift. Abban minden megvan, ami ebben nincs. Nem véletlen hogy azt platináztam, míg itt annak ellenére sincs meg a többszöri végigjátszás igénye, hogy a már látott jeleneteket át lehet ugrani. Kár érte, egyértelműen többet vártunk.
[penci_review id=”48018″]
Szólj hozzá!