Harminc éve már, hogy a Pixar berobbant a köztudatba a Toy Story első részével. Ezzel elindítottak egy olyan franchise-t, ami azóta több mint 3 milliárd dollárt kaszált világszerte, és teljesen rabul ejtette a gyerekek és a felnőttek szívét is. Az első három rész egy olyan kerek egészet alkotott, amit sokan a tökéletes trilógiának tartottak. Úgy tűnt, megnyugtatóan lezárták Woody, Buzz és a többiek sztoriját – legalábbis azt hittük. Aztán 2019-ben befutott a Toy Story 4, amit sokan leginkább Woody utazásának amolyan epilógusaként fogtak fel. Sokan megosztóan reagált rá, másoknak nem volt különösebb gondja a folytatással, ugyanakkor abban mindenki egyetértett, hogy valami hiányzott belőle. Talán éppen az, hogy nem facsarta meg úgy a szívünket a történet, mint a legelső három felvonás.

Bár a Lightyear spinoff nem igazán váltotta meg a világot, arra tökéletesen jó volt, hogy megerősítse a gyanút: a Disney és a Pixar előbb-utóbb vissza fog térni a fősodorhoz. És ez a nap most el is jött. A Toy Story 5. sztorija pár évvel azután veszi fel a fonalat, hogy Woody elköszönt a csapattól, hogy új fejezetet nyisson Bo Peep oldalán. A hiányában Jessie vette át a seriff szerepét Bonnie szobájában, Buzz Lightyearrel az oldalán, aki hűségesen támogatja őt. Bonnie viszont cseperedik, és a figyelme a hagyományos játékokról egy új kattanás felé terelődik: egy Lilypad nevű tabletes kütyüre, amivel a neten lóg és új barátokat szerez. Látva, hogy a digitális világban könnyen a süllyesztőben köthetnek ki, Jessie behajtja a régi adósságot egy öreg barátjánál, hogy segítsen nekik szembenézni ezzel a helyzettel – és ez Woody visszatérését jelenti.

Ahogy a franchise minden eddigi darabjánál, a forgatókönyv most is hibátlan. Minden egyes rész elképesztő érzékenységgel nyúlt a témáihoz, és a társíró-rendező páros, Andrew Stanton és Kenna Harris most is remekül ragadja meg az idő múlása és a feleslegessé válás miatti univerzális szorongást, csak éppen a technológia szűrőjén keresztül. Sokan Andyvel együtt nőttek fel, sokan pedig szembesültek a film egyik témájával: hogy tabletek és képernyők gyűrűjében nőnek fel a gyerekek. Pont ezért talált be annyira a legújabb rész sztorija. Az, hogy ezt Jessie történetévé tették, lehetőséget adott Stantonnak és Harrisnek, hogy egy érzelmes és elgondolkodtató kört fussanak a technológia szerepéről a gyerekkorban. Közben emlékeztetnek minket a játékok, a fantázia és a valódi emberi kapcsolatok fontosságára is. A film zseniálisan viszi tovább azt a hagyományt, hogy a franchise együtt érik a közönségével. Ami gyerekként megszólított, az most felnőtt fejjel abszolút működik nálam, ez pedig nemcsak ennek a filmnek a zsenialitását, hanem az egész széria elnyűhetetlenségét bizonyítja.
A forgatókönyv másik nagy húzása, hogy sokkal nagyobb fókuszt helyez Bonnie-ra. Bár az emberi karakterek mindig is fontosak voltak a sztoriban, ez az első rész, ahol egyikük ténylegesen a reflektorfénybe léphet. Ahogy Bonnie aktívabb részese lesz az eseményeknek, végre lehetőséget kap, hogy kibújjon a csigaházából. Ez ad egy extra érzelmi töltetet a cselekménynek, és megerősíti a köteléket a játékok és a kislány között, akit annyira féltenek.
A mozi egyúttal tovább bővíti a franchise amúgy sem kicsi játékdobozát néhány emlékezetes új arccal. A látszólag gonoszkodó Lilypad sokkal összetettebb szereplője a történetnek, mint amit elsőre várnánk. De igaz ez a sok új arcokra, akik menetrendszerűen szállítják a legviccesebb pillanatokat, és azonnal belopják magát az ember szívébe. A helyzet viszont az, hogy ez most egyértelműen Jessie filmje. Jessie hatalmas karakterfejlődésen ment keresztül az évtizedek során. Bölcs dolog volt a készítők részéről, hogy ő került a középpontba. Őszintén szólva, az, hogy őt tették meg a Toy Story 5. érzelmi motorjává, az egyik legokosabb kreatív húzás volt a készítőktől az elmúlt években. Ez új életet lehel a szériába, és bizonyítja, hogy bőven vannak még értékes sztorik ebben a világban.
Látványvilág szempontjából a rajzfilm kész vizuális kényeztetés. Miközben megtartja azt az animációs stílust, amit a nézők megszerettek, a játékidő alatti fantáziálós jeleneteknél behoz egy teljesen egyedi vizuális megközelítést, ami baromi jól működik. Ez nemcsak a képzelőerőt és a csodát turbózza fel, de segít abban is, hogy ez legyen a széria egyik leglátványosabb darabja. Ami a zenét illeti a vizualitás terén, akkor Randy Newman dallamai megint megmutatják, miért váltak a franchise védjegyévé. A soundtrack végig érzelmes és elképesztően hatásos, rengeteg szívbemarkoló jelenetet emel még magasabb szintre. Bár Taylor Swift dala nem a film közben, hanem a stáblista alatt csendül fel, gyönyörűen elkapja a sztori érzelmi magvát, és még azután is felerősíti a központi témákat, hogy a feliratok elkezdtek pörögni.

Harminc évvel azután, hogy Woody először kijelentette, hogy kígyó van a csizmájában, a Toy Story 5. újra és újra igazolja, hogy még továbbra is van kakaó a filmtörténelem egyik legnagyobb franchise-ában. Azzal, hogy a reflektorfényt Jessie-re irányította, beemelte a modern gyerekkor valóságát, és hozta ugyanazt a szívet, humort és érzelmi intelligenciát, ami a kezdetektől jellemezte a sorozatot, a Pixar egy újabb méltó fejezetet rakott le az asztalra.
VERDIKT
Ami viszont a Toy Story-t igazán különlegessé teszi, az az, hogy valami sokkal nagyobb dologgá nőtte ki magát, mint Andy és a játékai sztorija. Három évtized alatt a felnövés filmes kézikönyvévé vált, amely a barátságról, a változásról, a veszteségről, a fantáziáról és az emberi kapcsolatokról ad nekünk leckéket, amik attól függően ütnek máshogy, hogy épp hol tartunk az életben. Gyerekként ezek a filmek Andyn keresztül szóltak hozzám. Ma Bonnie-n keresztül, és felnőtt fejjel gondolok rájuk. Ez a képesség, hogy a közönségével együtt tud fejlődni, a Toy Story legnagyobb teljesítménye, és az oka annak, hogy generációról generációra fennmarad. Minden esély ellenére a valaha készült egyik legjobb franchise megint szállított egy igazi gyöngyszemet.


A zongorahangoló (2025) • (16) • kanadai bűnügyi vígjáték thriller, 109 perc – Bemutató ideje: június 18.









