A legújabb rész története egészen a Call of Duty franchise kezdeteihez igyekszik visszanyúlni. Még a híres Ryan közlegény megmentése előtti időkből, Soap MacTavish és Price kapitány karakterek, amikor egy mára kissé megkopott “Task Force One” néven ismertté vált csoport hőstetteiről regéltek. Egy ősi, hősökből álló különleges alakulat, amely a második világháború alatt az ellenséges vonalakon belül és azok mentén nemcsak az életben maradásukért, hanem a náci vezetőkre és a féltve őrzött titkaikra vadászott. Lényegében ezt hivatott bemutatni a Call of Duty: Vanguard címre keresztelt legújabb játék.
A Call of Duty: Vanguard valójában három játék története egy kiadásban. Mennyire igaz a játékra, hogy amikor egy emlékművet a magasba emelünk, és pillérek közül csak egyet is kidöntünk, akkor saját súlya alatt összeroskad. Ez a hasonlat igaz a Call of Duty: Vanguard kampányára is, amely harmat gyenge, miközben a multiplayer rész győzelemre viszi a címet.
A játék főszereplője Arthur Kingsley, a Black British egyik játszható karaktere a szövetségesek által felállított Vanguard csapatából. A csoportban találunk még egy másik britet, egy ausztrál robbantási szakértőt, egy orosz mesterlövészt és egy amerikai vadászpilótát. A játékos ezeken a karaktereken keresztül belecsöppen a világháborúba. Visszaemlékezéssel indul a történet, ezen keresztül ismerhetjük meg a bosszúszomjas karaktereket, miközben mindenkiből igazi csapatjátékos válik a kaland során. Bármilyen kihívások elé is állítják ezt a csapatot, nem ismernek lehetetlen küldetést, bármit megcsinálnak.
A kampány ambiciózus és terjedelmes a korábbi részekhez viszonyítva, a játékosokat több kulcsfontosságú helyszínre, többek között Sztálingrádba, a Csendes-óceánba és még Észak-Afrikába is elkalauzolja. Úgy tűnhet, hogy ezek a változatos helyszínek megadják az alaphangot, de ahelyett, hogy lázba hozna, hamar lagymatagságba torkollik a sztori. Mivel a narratíva jelenetről-jelenetre ugrál, papírvékony karaktereket kapunk, akik saját súlyuk alatt roskadnak össze a harcmezőn. Élettelen kartondarabok, és az unalmas karakterekért a közeg okolható. A rajongók számára nem újdonság, hogy a nagy arénák tele vannak ellenfelekkel, és egymás után kaszaboljuk az ellent a harcmezőkön. Ennél már csak az fárasztóbb, amikor ugyanezt kell csinálnunk, csak az arénákon kívül. Hiányoznak az átvezető küldetések, amelyek megtörik ezt a csöndet és monotonítást.
Ebben a játékban megvan minden, ami az Ellenség a kapuknál című filmben, de hiába, mert nem élt a lehetőséggel. Egyik arénát felváltja a másik unalmas aréna, miközben a csapattagok képességeit használva jutnánk előrébb a történetben. Minek mesterlövészek a játékba, amikor íróasztalok alatt kell futkosnod, véget nem érő fényvillanásokkal körülvéve, miközben sziklákon és falakon mászol felfelé. Hihetetlenül idegesítőre sikerültek az elgondolkodtatóbb lopakodós jelenetek. Óriási a kontraszt a lopakodós és az akciójelenetek között, nincs meg az egyensúly, teljesen kizökkentve érzed magad egyik hadszíntérről váltunk a másikra. Maga a szkript és a közeg gyönyörűen fest a játékban, de még ez a kiváló vizuális látvány sem tudja megmenteni ezt a történetet.
A narratíva sosem tudja eldönteni, hogy a II. világháború kemény valóságában akar-e maradni, vagy az élvezeti faktorra megy rá abszurd karikatúrákkal és nyafogó gazemberekkel. Ez a hangsúly disszonanciát teremt, és ez a bizarr tény az egész játékot átjárja. A Call of Duty-kampányok általában érzelemmel túlfűtöttek, a legfurcsább dolgoktól egészen az érzelmes jelenetekig, de ennek csak hűlt helyét találjuk a korábbi élvezetes kampányoknak a széria legújabb részében.
Miközben ostorozzuk a kampányt, dicsérnünk kell a többjátékos módot. A korábban említett disszonancia itt is jól megfigyelhető. A multi player mode sikere nem a fegyverekben, a látványos játékelemekben, vagy a jetpack-mechanikában rejlik, hanem az új módoknak köszönhető a siker.
A siker kulcsa a döntési eszközökben rejlik, ami már önmagában a kategória egyik legjobbjává teszi a videójátékot, de az alaprendszerek leghatásosabb eszköze kétségkívül a Combat Pacing. A Combat Pacing segítségével befolyásolhatod a játékosok számát, és az általad preferált időt is megválaszthatod. Valószínűleg apróságnak tűnik mindez, de nagyszerű, mert az olyan alapvető játékmódokon felül, mint a Kill Confirmed, Hardpoint vagy Domination, pontosan olyan többjátékos meccseket választhatsz, amilyeneket szeretnél. Amikor ahhoz támadt kedvem, hogy gyors menetet, nagy akciókkal és kaotikus játéktérrel játsszak, akkor a Blitz módot választottam, és amikor a kifinomultabb játékélményt szerettem volna, akkor a Tactical Combat jött. Szóval ebben tényleg mindenki kedvére kiválaszthatja, hogy éppen milyen kedvében van, és mivel szeretné elütni az időt. Végül, de nem utolsósorban a Zombies módot se hagyjuk ki. Sokan gondolhatják, hogy egy ilyen játékmóddal manapság nem lehet mellélőni, mivel a csapból is a zombik folynak. Lehet jót és rosszat csinálni, de a Vanguard módja egyenesen fantasztikusra sikerült. A csapatoddal a klasszikus lövöldözős tevékenységek közül választhatod meg a számotokra a legjobbat. Varázstárgyakkal a kezedben kell életben maradni, amíg az óra le nem jár, vagy egyszerűen az ellenséget kell kaszabolnod. Egy szó mint száz, a Vanguard lényegében a Zombie mód minden jó tulajdonságát zúdítja a játékosra.
VERDIKT
A Call of Duty: Vanguard kampánya elmaradt a várt eredménytől, nem hozta meg a sikert, de a multiplayer és a zombis módok naggyá teszik a játékot. Ha leginkább az egyjátékos élményben reménykedtél, hogy majd felejthetetlen küldetésben lesz részed, akkor nyugodtan kihagyhatod az idei kiadást, amennyiben viszont a többjátékos módban is érdekelt vagy, akkor a Call of Duty továbbra is kiváló választás egy kis lövöldözésre, fosztogatásra és zombik hentelésére. Csalódni semmiképp sem fogsz a legújabb részben, csak meg kell találni a számításod.
Szólj hozzá!