Az életben vannak ajánlatok, amiket nem lehet visszautasítani, és vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen nem lehet, nem szabad kihagyni. Szerintem mindenki ültessen minimum egy fát, fürödjön tengerben, egyen sajtos tejfölös lángost (lehetőleg egy piacon) és talán, ami a legfontosabb, lássa A Keresztapát. Najó, lehet nem pont ez a sorrend, valamint azért bőven nem teljes a lista, de biztosan közel van az igazsághoz!
Ha pedig látni kell valahol, akkor a lehető legnagyobb vásznon tegyük. Úgy, hogy erre kiváló lehetőség az, hogy idén 50 éves Francis Ford Coppola klasszikusa, mi MOM Parkba kaptunk meghívást, ott volt lehetőségünk újra elmerülni a Corleone család mindennapjaiban.
A történetet nem hiszem, hogy bárkinek be kell mutatni, ahogy a karaktereket se. A nagyság egyik jellemzője, hogy másolnak és parodizálnak, A Keresztapa című filmet pedig ahányszor lehet másolták és parodizálták, még, aki nem látta az eredeti filmet, annak is lehet egy elég pontos képe arról, mi van a filmben. De az a kép mégsem elég, mert bárhogy is próbáljuk elképzelni, ez a film akkor is több, és jobb.
Én elég sokszor láttam ezt a filmet, de jó pár éve nem néztem újra. És most is rengeteg apróság, új réteg tűnt fel, ami eddig elkerülte a figyelmem. Egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy a világ egyik, ha nem a legjobban méltatott filmjében még most is van olyan, ami eddig elkerülte a figyelmemet.
De miért is ez az univerzalitás? Miért ennyire körülrajongott a film? Mi a titka? Ha tudnám a titkát, valószínű sokadik Oscar-díjas hollywoodi filmemet gyártanám éppen, de tippelni mindenképp tudok: mert családja mindenkinek van, és a családdal mindig picit-nagyon bonyolult a kapcsolat, hol ezért, hol azért. Egy családidrámát ötvözött a legjobb Shakespeare-i királydrámákkal Mario Puzo amikor megírta a saját regényéből a forgatókönyvet, valamint az egészet egy nagyon vonzó közegbe helyezte el: 1940-es évek Amerikája, Olaszországa, picit már modern, de még meg van benne valami a régi világból, egy igazi átmeneti kor volt, ahogy a film bemutatásának időszaka is. A második világháború utáni évek hasonló társadalmi változásokat hoztak, mint a hatvanas évek vége. Emelett nagyon stílusos, szép ruhák, szép autók, szép házak, emellé pedig a bestialitás, az erőszak és a bűn, ami valahol mindenkit csábít.
Nyilván több okból vonz mindenkit A Keresztapa világa, a korábban említett csillogás, vagyon, hatalom miatt, de az sem szabad elfelejteni, hogy szerethető, szinte normális emberekként mutatja be a maffiózókat. Meg vannak a maguk sötét titkai és az üzletük mocskos dolgokkal jár, de szerethetők, emberiek. Van egy eltorzult, elferdült belső morális iránytűjük, amihez megpróbálnak ragaszkodni. De az erőszak természetében benne van, hogy akik alkalmazzák spirálba kerülnek, és akinek egyszer véres lett a keze, többet, nem tudja lemosni. És ezeket a szereplőket, zseniális színészek viszik vászonra, kitűnő alakításokkal. Már a névsor is szinte utánozhatatlan: Al Pacino, Marlon Brando, Robert Duvall, James Caan, Diane Keaton, John Cazale.
Minden idők legjobb filmzenéjét sem szabad kihagynunk a felsorolásból, Nino Rota dallamai valószínűleg örökre visszhangozni fognak Szicília utcáin. A film hatását nem csak az mutatja jól, hogy a film után a valódi gengszterek is utánozni kezdték a Corleone családot, hanem hogy az Olaszországhoz tartozó sziget turizmusa, majdnem, hogy a film kultuszából él (persze önmagában is gyönyörű a táj, nemcsak a film miatt érdemes elutazni oda).
VERDIKT
A világ egyik legjobb filmjét követte egy zseniális folytatás, és egy gyengébb, a könyvek még jobban kibontották a maffia család történetét, de készült belőle videójáték is. De mégis csak az eredetit nehéz felülmúlni, főleg nagyvásznon. Mindenkinek kötelező élmény, aki nem látta A Keresztapát az azért, aki látta, az meg azért nézze meg a lehető legnagyobb vásznon. Mert ez egy olyan lehetőség, ajánlat, amit nem lehet visszautasítani.
Szólj hozzá!