Ki gondolta volna, hogy egyszer még visszasírjuk Michael Bay filmjeit, pedig most éppen ez történt, bizonyos szempontból. Furán hangzik ezt kijelenteni, de ahogy nézzük a Transformers: A fenevadak korát, hiányzik belőle az a pezsgés, ami jellemezte Michael Bay filmjeit a franchise korábbi installációjában, cseréve viszont megvan ebben a filmben az, ami hiányzott az akkori részekből; az hogy tisztességesen elmeséljék a történetet és a karaktereknek legyen íve. Az első 45 percben az eddigi legmeggyőzőbb és leghitelesebb változatát kapjuk annak a történetnek, hogy egy átlagos ember véletlenül összebarátkozik egy idegen robottal, aki titokban egy autó volt. A cselekmény igazán csak ezután indul be, és hirtelen visszaköszönnek azok a hibák, amiért annyira gyűlöltük a korábbi Transformers-filmeket, hogy Michael Bay feláldozta a sztorit a látványért.
Amikor Michael Bay rendezte a Transformers-filmeket, azokra nem éppen úgy emlékszünk vissza, mint a történetmesélés csúcsteljesítményeire. Valójában borzalmas és egysíkú történeteik voltak, amelyek nemcsak együtt nem adtak ki egy nagy történetet, még az egyes filmek történeteikkel is komoly problémák akadtak, miközben a nagy cél az lett volna, hogy az öt filmet egymás mellé rakva egy átforgó kerek történetet meséljenek el az alakváltó robotok harcáról a bolygónkon. Minden új filmmel egy olyan víziót akartak bemutatni, amivel az előző résznek még kevesebb értelme volt, amit már eleve nagyon nehéz volt megérteni, hogy mit szerettek volna üzenni ezzel, vagy mi volt az alapkoncepció, amikor kidolgozták a forgatókönyvet. Ugyanakkor kétségtelenül vérbeli Michael Bay-filmek voltak, ami abban mutatkozott meg, hogy (a Transformers: A bukottak bosszúját leszámítva) rendkívül ütős akciót tartogattak.
A Creed II rendezőjének, Steven Caple Jr-nak A fenevadak kora című filmje nem néz ki szörnyen, a látvány rendben van, az akciók ütősek, csak éppen a probléma ezzel az, hogy mint egy általános, nagy költségvetésű film látszatát kelti a korábbi filmek mellett, amelyekben olyan mértékben túltolták az akciót és a fegyverropogást, hogy a franchise hetedik része unalmasnak tűnik mellette. A látvány mellett a karakterek sem kaptak akkora hangsúlyt, mint a 2018-as ŰrDongó című filmben, amely sokkal visszafogottabb volt akcióban, cserébe szerethető karaktereket ismerhettünk meg benne, és jobban kidolgozták a robotok és ember kapcsolatát. Az új részből hiányzik a hangulat és a jellegzetesség, és éppen ezért olyan nagy baj, hogy a történet lapos, mert a filmkészítés nem emeli az élményt, hogy ezt ellensúlyozza.
Érdekesen indult a történet Anthony Ramosszal és az ő karakterével, Noah Diaz-zal. A korábbi élőszereplős Transformers főszereplőjével ellentétben Noah egy ócska lakásban él, és olyan élete van, ami a legtöbbünknek eléggé ismerős lehet – leégett, stresszes, és a kisöccsének drága orvosi kezelésre van szüksége vérszegénysége miatt, amit nem engedhetnek meg maguknak. És ez a film 1994-ben játszódik, így a helyzet valószínűleg még rosszabb, mint ha a jelenben játszódna, amikor sokkal nehezebb volt boldogulni az életben. Amikor azt látjuk, hogy Noah kórházba viszi a kisöccsét, a kezelést megtagadják tőle, mert nagyon el vannak maradva az orvosi számlákkal – ezért Noah és a haverja, Reek (Tobe Nwigwe) azzal próbálják fedezni az orvosi számlákat, hogy ellopnak egy nagyon-nagyon szép autót. De volt egy nagy probléma, ahogy az várható volt, hogy a kocsi, amit Noah ellop, egy Délibáb nevű transzformer.
Az új rész legjobb karaktere minden bizonnyal Délibáb, aki a korábbi élőszereplős feldolgozások után ŰrDongót váltotta, aki egyfajta összekötő szerepét töltötte be az Autobotok és az emberek között, mellette pedig szórakoztató figurája volt a történetnek. Délibáb a spektrum másik végén áll: nem hajlandó befogni a száját soha, állandóan ontja a jobbnál jobb poénokat. A kémia kiváló Ramos karaktere és Délibáb között, és egy ideig úgy tűnt, hogy fellélegezhetünk, mert ez egy jó film lesz, de nem sokáig élvezhettük ezt. A cselekmény akkor kezd rosszra fordulni, amikor felbukkannak az új transzformerek. Egy csomó magyarázatra szorulnak ezek az új alakváltó robotok, hogy választ kapjunk, miért vannak egyáltalán itt. Ezúttal nem Álcákat, hanem kapunk két új frakciót, amelyek mindegyike külön magyarázatot igényel.
Ostor, a világfaló Unicron főhadnagya egy transzkulcsra pályázik, ami utat nyit Unicron előtt, és történetesen a Földön van (fura, hogy folyton ez történik, miért a Föld a legérdekesebb bolygója az univerzumnak?), és a címben szereplő bestiák, a Maximálok védik. Hiába a sok expozíció, sosem derül ki igazán, hogy a Maximálok miért hozták ezt a kulcsot a Földre, és különösebben arra sem kapunk választ, hogy miért maradtak itt. Bár van egy rész, amikor próbálják megmagyarázni ezt, de meglehetősen nyakatekert választ kapunk Optimus Falkavezértől.
Diaz mellett a másik főszereplőnk Elena (Dominique Fishback), aki a cselekmény szempontjából egy fontos karakter, hiszen régész ismeretei okán rajta keresztül fejtjük meg az ősi írásjeleket, amelyek elvezetnek a transzformerek kulcsához. Elena csak a film felénél csatlakozik be a történetbe, akkor találkozik először az alakváltó robotokkal. Fishback karaktere jó, ellenben a film nem igazán tud mit kezdeni vele az alapvető szerepén túl, hogy segít megérteni az írásokat, ezért a film nagy részében Elena csak sodródik az árral, jelen van, de nem igazán veszi ki részét a sztoriból.
A történet nagy problémája ugyanaz, mint ami mindig is volt: a jegyeladáson túl a filmekkel játékokat is szeretnének eladni. Legalábbis a Hasbro és a Paramount néhány vezetőjének fejében valószínűleg ez a legfontosabb, és nem számít, hogy minőségi filmmel szórakoztassák a rajongókat. A Transformers: A fenevadak kora című filmen összesen öt forgatókönyvíró dolgozott, és úgy tűnik, hogy legalább ennyi irányba akarták elvinni a sztorit, mindenki mást szeretett volna kihozni ebből a filmből.
A végére a Maximálok szerepe teljesen redukálódik, és a saját filmjüknek kikiáltott résznek mellékszereplői lettek. A film első felében a prológust leszámítva nincsenek is jelen, így a film nagy konfliktusa végül inkább Optimus Fővezérre és Ostorra van kihegyezve, az óriásmajom, Optimus Falkavezér vezetésével a maximálok csak támogató szerepét töltik be, ahogy a Transformers: A kihalás korában bemutatták a Dinobotokat.
VERDIKT
A Transformers: A fenevadak kora nem lett borzalmasan rossz film, de kevés benne a jó és emlékezetes rész, amivel maradandó élményt nyújtana. Az ígéretes nyitó felvonás után csak egy általános CGI-akciófilmet kapunk a pénzünkért, ami a gyenge történet miatt fárasztó lehet azoknak, akik a 2018-as spinoff után többet vártak a hetedik résztől. Kár érte, hogy Anthony Ramos és Dominique Fishback egy ilyen filmre pazarolta az idejét, tőlük gyengébb színészek is könnyedén lehozták volna ezeket a karaktereket.
Szólj hozzá!