DOOM: The Dark Ages | Revelations – Teszt

Itt állíthatod be, hogy a Google keresőben elsők között szerepeljen a Wide Screen

A DOOM: The Dark Ages simán ott volt 2025 legjobb játékai között. Erre megérkezett a Revelations, ami az első – és úgy tűnik, egyetlen – DLC hozzá, és mi tagadás, még az alapjátékra is rátesz egy lapáttal. Flynn Taggart, azaz a Doom Marine (vagy simán csak a Slayer) gyorsabb és erősebb, mint valaha, és mindezt egy új csodafegyvernek, a Lánclándzsának (Chain Spear) köszönheti.

A sztori ott indul, hogy a Slayer megpróbálja felszámolni a Pokol Tanácsát (Hell Council), ők a pokoli dimenzió árnyékban rejtőzködő urai, akikből valószínűleg a következő – és a jelek szerint még nagyon messze lévő – DOOM-játék főgonoszai lehet.

Kövess minket Facebookon is!

Kevés franchise tudja úgy átadni a tiszta, kontrollált káosz örömét, mint a DOOM. Az id Software a modern visszatérés óta folyamatosan újradefiniálja, mit is jelent valójában az FPS műfaj: a 2016-os DOOM kíméletlen, nyers agressziója után a DOOM Eternal már-milyen ritmusos harci fejtörőket hozott, a DOOM: The Dark Ages pedig egy brutális középkori rémálomba dobta a Slayert. Ott a nehezebb harcstílus, a pajzsok, a parádék és a kőkemény közelharc domináltak.

Bár ez a megközelítés fantasztikusan újszerű volt, a régi rajongóknak kicsit hiányzott a DOOM Eternalból megismert, szinte hihetetlen sebesség és mozgásszabadság. Na, a DOOM: The Dark Ages | Revelations pontosan az id Software válasza erre a hiányra. Az id Software által fejlesztett és a Bethesda Softworks által kiadott kiegészítő nemcsak új pályákat és ellenségeket dob be a közösbe, hanem alapjaiban gondolja újra a harcrendszert. Összemixeli a középkori Slayer nyers erejét a modern éra villámgyors tempójával. Az eredmény a széria eddigi egyik legambiciózusabb expanziója, ami nem csupán egy extra tartalom, hanem a hiányzó láncszem, amivel a Slayer végre eléri a démonirtás abszolút csúcsformáját.

A Revelations lelke egyértelműen a Lánclándzsa (Chain Spear), ami teljesen felforgatja az eddigi harcmodort. A sztori szerint a Slayert megsebezték és elárulták, így egy fagyos purgatóriumban ragad, amit egy ősi, félelmetes ellenség ural. Mivel a kultikus pajzsa megsérült és használhatatlan, muszáj alkalmazkodnia, és kézbe vennie ezt a brutális új fegyvert. Elsőre talán úgy tűnhet, hogy a lánclándzsa csak egy sima pajzshelyettesítő, de az id Software egy teljesen új harcrendszert épített köré. A mobilitás nagyobb hangsúlyt kapott, hiszen a fegyverrel a Slayer kilőheti magát a távoli ellenségek felé, átvágódhat az arénákon, és olyan sebességgel zárhatja le a távolságokat, ami sokkal közelebb áll a DOOM Eternalhoz, mint bármihez, amit a DOOM: The Dark Ages-ben eddig láttunk. Ezzel egyértelműen a cél az volt, hogy az utolsó rész lomhább, „tankszerű” mozgást felgyorsítsák, amit sokan negatívumként hoztak fel.

A harcok az agresszió és a helyezkedés folyamatos táncává válnak. A dinamikus pozicionálás sokkal jelentősebb, ugyanis már nemcsak állsz a sarokban, várva a démonokat, hanem repülsz a levegőben, levadászod a repülő dögöket, szétkapod a gyenge pontjaikat, és saját utakat vágsz magadnak a csatatéren. A Lánclándzsa minden harcnak olyan elképesztő lendületet ad, ami tökéletesen kiegészíti az alapjáték súlyosabb közelharcát. A legnagyobb zsenialitás viszont akkor jön el, amikor a fegyvert végre a megjavított pajzzsal együtt használhatod. A kettő közötti váltogatás egy elképesztően kielégítő ritmust diktál: a precíz védekezés és a robbanékony mobilitás tökéletesen megfér egymás mellett.

A Revelations egyik legnagyobb meglepetése, hogy mennyire kibővíti a kampány felépítését. Ahelyett, hogy lineáris küldetések sorozatát kapnánk, az id Software egy nagyobb központi bázist (Slayer’s Hub) vezet be, ami felfedezésre és kísérletezésre ösztönöz. Ez a központi helyszín szinte úgy működik, mint egy Metroidvania: az új képességek megszerzésével fokozatosan nyílnak meg a korábban elérhetetlen részek. Rejtett ösvények, titkos területek, rejtvények és klasszikus DOOM-utalások várják azokat, akik hajlandóak letérni a kijelölt útról. Ez olyan kíváncsiságot ébreszt a játékosban, amit a sorozat korábban ritkán aknázott ki ilyen mélyen.

A környezet egyébként a legdurvább, amit az id Software valaha letett az asztalra. Fagyott pusztaságok, ősi romok és szürreális pokoli tájak keverednek, egyedi vizuális identitást adva a DLC-nek. A jeges tájak és a brutális démoni építészet kontrasztja miatt a Revelations abszolút önálló egyéniségnek érződik, nem csak egy újabb unalmas körnek a Pokolban. Hatalmas húzás volt a retró ajtók mögé rejtett, felújított klasszikus DOOM-pályák beemelése is. Ezek a pillanatok nem olcsó nosztalgiabombák, hanem a franchise történelmének valódi ünneplései. Látni a modern megvilágítással és részletességgel újjáélesztett ikonikus helyszíneket tökéletes emlékeztető arra, milyen messzire jutott a széria.

Azoknak, akik imádják csúcsra járatni a DOOM harcrendszerét, jó hír, hogy a Ripatorium visszatért, ráadásul sokkal komolyabb formában. A Ripatorium 3.0 jobb testreszabhatóságot, extra pályákat, új démonokat, fejlesztett fegyvereket és még több lehetőséget kínál a saját harci kihívásaink összeállítására. Ez a mód pontosan érzi, miért térnek vissza a játékosok a DOOM-hoz még a stáblista után is: a kísérletezés tiszta öröme miatt. Új fegyverkombinációkat felfedezni, tesztelni a mozgási technikákat, és feszegetni a határainkat az egyre nehezebb hullámok ellen – ez még mindig a játékélmény egyik legerősebb oszlopa. A kibővített gyakorlóterep pedig segít a játékosoknak megérteni, milyen elképesztő mélység rejlik a felszín alatt.

A lenyűgöző méretek ellenére a Revelations sem hibátlan. A legnagyobb probléma a harcok vizuális intenzitásából adódik. A kiegészítő olyan szinten pakolja tele a képernyőt robbanásokkal, fényeffektekkel, jégviharokkal és a Lánclándzsa animációival, hogy a kaotikusabb pillanatokban néha szinte lehetetlen leolvasni, mi történik a csatatéren. Nem egyszer fordult elő egy intenzív csata során, hogy lövésem sem volt, mi történik körülöttem, csak nyomkodtam vadul a gombokat. Ez egy DOOM-játéknál furcsa és végzetes hiba, hiszen a letisztultság mindig is a sorozat egyik legnagyobb erőssége volt. Létfontosságú, hogy tudd, hol vannak az ellenségek, átlásd a támadási mintákat, és azonnal reagálj. Ezt a tiszta élményt a túloltott vizuális orgia néha kicsit megtöri.

Emellett időbe telhet megszokni a sebesség és a súly új egyensúlyát is. Aki a DOOM Eternal totális mozgásszabadságát várja, az az elején érezheti a DOOM: The Dark Ages nehezebb, vaskosabb elemeit. Viszont amint a Lánclándzsa teljesen beépül az izommemóriádba, a kiegészítő megtalálja a szinte tökéletes arany középutat. Bár itt megjegyeznem, hogy bennem hiányérzet alakult ki a pajzs elvesztése után, az előző nagy részben annyira megszerettem a fegyvert.

VERDIKT

A DOOM: The Dark Ages | Revelations egy zseniális kiegészítő. Az alapjáték fundamentumaira épít, hallgat a játékosok visszajelzéseire, és értelmes új mechanikákkal bővíti a palettát ahelyett, hogy csak még több ugyanolyan tartalmat lapátolna ránk. A Lánclándzsa egy fenomenális újdonság, ami teljesen megváltoztatja a Slayer mozgását és harcstílusát. A kibővített felfedezés, a zseniális pályatervezés és a felturbózott Ripatorium pedig gondoskodnak arról, hogy ez egy valódi evolúciónak érződjön, ne csak egy egyszerű bónusz fejezetnek. A rajongóknak ez a DLC kötelező darab, az akciójátékok szerelmeseinek pedig tökéletes példa arra, hogyan kell egy imádott receptet úgy továbbfejleszteni, hogy az ne veszítse el a saját identitását.