A hosszú menetelés – Kritika

Egy olyan évben, amikor már több remek Stephen King-adaptáció is bizonyította, mennyire él még az író munkássága a mozikban (A Majom, Chuck élete), Francis Lawrence rendező a mezőny végén érkezik egy igazi meglepetéssel. A hosszú menetelés az utóbbi évek egyik legmegrázóbb King-feldolgozása, amely nemcsak hogy hűen ragadja meg a klasszikus 1979-es regény (amelyet King még Richard Bachman álnéven írt) lényegét, hanem mai szemmel talán még erősebben is hat. Az emelkedőben lévő fiatal színészgárda együttes játéka pedig csak még aktuálisabbá és húsbavágóbbá teszi az élményt. King ezt a történetet még főiskolásként, alig tizenkilenc évesen vetette papírra, jóval azelőtt, hogy 1974-ben megjelent volna első regénye, a Carrie. A hosszú menetelés végül 1985-ben került nyomtatásba a The Bachman Books néven ismertté vált gyűjtemény részeként, olyan radikális és kísérletező művek társaságában, amelyekben King fiatalkori lázadó hangja harsogott. Ezek az írások – a Menekülő emberrel együtt – komoly hatást gyakoroltak a disztópikus irodalom fejlődésére, és megalapozták a későbbi sikertörténeteket, mint amilyen Az éhezők viadala is.

JT Mollner forgatókönyvéből Francis Lawrence egy olyan világot mutat be, amely időben megrekedt, és egy „nagy háború” után képtelen talpra állni. Az ország válasza minderre egy éves „séta”, amelyben ötven fiatal férfi „önkéntesként” indul, hogy munkamorált és összetartást mutasson a népnek. A szabály egyszerű: legalább három mérföld/óra sebességet kell tartaniuk a résztvevőknek, különben figyelmeztetést kapnak. Három figyelmeztetés után érkezik a „kizárás” – vagyis az azonnali kivégzés. A verseny egyszerre propaganda és tömegszórakoztatás, amely minden évben a televízió előtt tartja a közönséget. A győztes – az utolsó talpon maradt fiú – pedig elnyeri a Tábornok (Mark Hamill) által teljesített kívánságot. Ezt a lehetőséget hajszolja Raymond Garraty (Cooper Hoffman), aki a 47-es számot viseli. Bár elsőre könnyed, közvetlen fiúnak tűnik, belül mély fájdalmat hordoz. Peter McVries (David Jonsson), a 23-as számú induló, átlát rajta, és lassan barátság szövődik közöttük – egy barátság, amely a halál árnyékában születik, mégis életre szólóan igaz.

A történet nem a megszokott disztópia kliséit járja körül. A fiúk közt valódi testvériség alakul ki, szövetségek és ellentétek váltják egymást, de a végén mind ugyanazt a rendszert utasítják el, amely „önkéntesként” kényszerítette őket a menetre. Ezért is hasonlít inkább egy megrendítő coming-of-age drámához, mondhatni az Állj mellém! (1986) sötét testvéréhez, mint egy hagyományos horrorhoz. King eredetileg a vietnámi háború és a katonai sorozás légkörében írta a regényt, és noha azóta nem volt sorkatonaság, az amerikai hadigépezet befolyása a fiatalokra máig érezhető. A mai generációk kiábrándultsága, a demokrácia felszínessége, a rendszerbe vetett hit megingása mind új értelmet ad a történetnek. Francis Lawrence filmje ügyesen emeli át ezt a hangulatot a jelenbe: a fiúk sorsa tükörként mutatja, mennyire nehéz szembeszállni azzal, amit gyerekkoruktól a fejükbe vertek – hogy a szenvedés a haza érdekében dicsőség.

Cooper Hoffman Raymond Garratyként egyszerre kedves és tragikus: az apróvárosi srác mosolya mögött ott a visszafojtott düh, amitől minden lépése súlyosabb. David Jonsson Peterként a film szíve: empatikus, józan, és még a vérzivatarban sem hagyja, hogy a gyűlölet eluralja. Kettejük kapcsolata az egész film érzelmi magja. Mellettük Ben Wang (Karate Kölyök – Legendák) és Tut Nyout is erőteljes alakítást nyújtanak, különböző oldalairól bemutatva az elnyomás következményeit. Garrett Wareing, Joshua Odjick és Charlie Plummer szintén emlékezetes pillanatokat hoznak, mind más-más arcát mutatva a kétségbeesésnek. És ott van Mark Hamill, aki a Tábornok szerepében nem gonosz főellenség, hanem a rendszer hideg, kíméletlen megtestesülése. Kevés időt kap, de minden jelenetében dermesztő, ahogy szinte élvezettel figyeli a fiúkat a végzetük felé.

Francis Lawrence, aki Az éhezők viadala-filmekkel vált a disztópia nagymesterévé, itt teljesen más eszközökhöz nyúl. Nem a látványos akciót helyezi előtérbe, hanem a szenvedés lassú, lélekölő folyamatát. JT Mollner forgatókönyve sem kíméli a nézőt. A menetelés minden pillanata a feszültséget növeli, minden halál újabb rést üt a maradók lelkén. A gyönyörű, végtelen amerikai tájak kontrasztja a fiúkat felemésztő borzalommal csak még hangsúlyosabbá teszi a történetet.

VERDIKT

A hosszú menetelés nem könnyű film. Mégis, pontosan ez adja erejét. Lawrence filmje ugyanúgy szól a hatalommal szembeni lázadásról, mint a barátságról, a kitartásról és arról, hogy a legkegyetlenebb körülmények között is megmarad bennünk valami emberi. A fiatal színészgárda és az erős rendezői kéz együtt olyan adaptációt hoztak létre, amely nyomot hagy a nézőben. Ez a film nemcsak a King-rajongóknak, hanem mindenkinek szól, aki hisz abban, hogy a történetek tükröt tarthatnak a világ elé. A hosszú menetelés egyszerre megrendítő, időtlen és ijesztően aktuális – az a fajta mozi, amelyhez évek múlva is visszatérünk majd.