Már megint nem férek a bőrödbe – Kritika

A Disney az utóbbi években többször bebizonyította, hogy üzleti döntéseiben leginkább egy dolog vezérli: ha valahol pénzszagot éreznek, oda fektetnek energiát. Ebbe a logikába tökéletesen beleillett, hogy Lindsay Lohan, aki hosszú évekre eltűnt a nyilvánosság elől, majd a 2022-es Netflix saját gyártású Karácsonyi románc című karácsonyi filmmel tért vissza, azóta pedig újabb romantikus vígjátékokban tűnt fel, újra egy nagy stúdióprojekt élére kerüljön. Ehhez adódott hozzá Jamie Lee Curtis friss Oscar-győzelme, amelyet 2023-ban zsebelt be a Minden, mindenhol, mindenkor mellékszerepéért. A stúdió számára kézenfekvő volt, hogy a 2003-as Nem férek a bőrödbe folytatásával próbálják kihasználni ezt a két, egyszerre reneszánszát élő színésznőt.

Az előzetes vetítéseken kedvező fogadtatásban részesült film végül nem a Disney+ kínálatában debütált, hanem a nyári mozis szezon egyik nagy vígjátékaként. Ugyanakkor az, hogy eredetileg streamingre szánták, sajnos minden képkockáján érződik. A látványvilág steril, a kompozíciók túl egyszerűek, a zöld háttér használata sokszor zavaróan szembetűnő, így az egésznek van egy erősen televíziós, Disney Channel Original Movie-hangulata. Még a képarány szélesvászonra szabása sem tudja elfeledtetni, hogy vizuálisan hiányzik belőle az a fajta ötletesség, ami az első filmben megvolt. Ott például egy egyszerű, de kreatív kameramozgással mutatták meg a testcsere pillanatát, ami emlékezetessé tette azt a jelenetet. Itt ilyen vizuális gesztusokat hiába keresünk.

A történet huszonkét évvel az eredeti után veszi fel a fonalat. Anna Coleman (Lohan) egyedül neveli lányát, Harpert (Julia Butters), amikor megismerkedik a Londonból érkező, sármos és kedves Eric Davies-szel (Manny Jacinto). Rövid, szinte meseszerű románc után el is jegyzik egymást, amit Harper és a leendő mostohatestvér, Lily (Sophia Hammons) finoman szólva sem fogadnak örömmel. A konfliktus akkor kap egy komikus, de jól ismert fordulatot, amikor egy különc jósnővel (Vanessa Bayer) való találkozást követően földrengés rázza meg a várost, és a család két párosa testet cserél: Anna Harperrel, Tess (Curtis) pedig Lilyvel.

A felállás papíron remek lehetőségeket kínálna: kétszer annyi karakter, kétszer annyi potenciális drámai helyzet, és még több lehetőség a humorra. A film azonban nehezen birkózik ennyi szállal egyszerre. Anna és Harper történetében van igazi érzelmi ív. Harper anyja szemszögéből tapasztalja meg a családi helyzetet, és így lassan elfogadja a változást. Ez a szál valóban képes valamiféle érzelmi súlyt adni a filmnek. Tess és Lily viszont jóval kevesebb teret kapnak, és a köztük lévő kapcsolat fejlődése szinte a legvégére szorul, így inkább alibinek hat, mintse valódi történeti szálnak.

A rendezés egyértelműen a harsány, látványos poénokra épít: ételdobálás, ámokfutás Los Angeles utcáin, túlzó slapstick-jelenetek váltják egymást. Ezek önmagukban szórakoztatóak lehetnek, de a karakterek mélyebb kibontásának rovására mennek. Pedig az eredeti film egyik legnagyobb erőssége pont az volt, hogy a humor mellett hagyott időt a nézőnek arra, hogy megismerje és megszeresse a szereplőket. Itt az érzelmesebb pillanatok vagy elmaradnak, vagy túlságosan megnyirbálták azokat. Ezt a filmet a kiemelkedő színészi játék menti meg attól. Lohan és Curtis kényelmesen, magabiztosan térnek vissza a szerepeikbe, és a testcserés helyzetben is könnyedén hozzák a másik karakter gesztusait és hanghordozását. Manny Jacinto, bár a figurája egyszerű, meglepően kedvelhető, és teljes mértékben odateszi magát. A probléma inkább az, hogy a fiatal színészek – Butters és Hammons – nem kapnak elég lehetőséget, s a második felvonás nagy részében szinte teljesen eltűnnek a vászonról.

A forgatókönyv (Jordan Weiss munkája) tele van felvillanó ötletekkel, és vannak benne őszinte, kedves pillanatok is, amelyek megakadályozzák, hogy a film pusztán cinikus nosztalgiapróbálkozásnak tűnjön. Ugyanakkor az egészben ott van egyfajta elnagyoltság. Több fontos információt kapunk a szereplőkről, amit aztán a történet nem használ sem a drámában, sem a humorban, mintha a forgatás egyetlen, gyorsan összerakott verzió alapján zajlott volna. Ez a folytatás – bár néhány aspektusában őszinte és szerethető – nem tudja megismételni az első film hangulatát és összeszedettségét. A 2003-as eredeti nem volt tökéletes, de volt benne fókusz, karakterközpontú történet, és olyan humor, ami mögött valódi szív húzódott meg. Most ezzel szemben a folytatás inkább tűnik egy streamingre szánt, gyorsan lezavart produkciónak, amit csak utólag próbáltak nagy mozis eseményként eladni. Nagy kár érte, mert a film iránti rajongás jól mutatja, hogy bizony van igény ezekre az örök kedvencek újragondolására is.

VERDIKT

Lindsay Lohan visszatérése a filmvászonra ennél sokkal gondosabban összerakott filmet érdemelt volna. A Már megint nem férek a bőrödbe így legfeljebb egy könnyed, egyszeri családi programnak jó a pokoli nyári hőségben, de aligha lesz belőle olyan, amit évek múlva is szeretettel emlegetnek. Inkább csak arra figyelmeztet, mennyivel magasabbra tette a lécet a stúdió húsz évvel ezelőtt, amikor az első részt elkészítette.